Dobrica Ćosić szerb író 1956-ban, a forradalom és szabadságharc idején egy hetet töltött Budapesten. Írótalálkozóra utazott, és népfölkelés fogadta. Naplót írt, s ezt a Magyar Szó már ’56 novemberében folytatásokban közölte, tavaly pedig a szerkesztőségünk Menedékben címmel ismét megjelentette. Ezúttal, a forradalom 61. évfordulója alkalmából részleteket adunk közre a Hét nap Budapesten című naplóból.
A menet sorokba rendeződik, és indul Buda felé. A szomszédos utcákból imponáló rendben csatlakoznak hozzánk az egyetemisták, akik forradalmi ifjúsági dalokat énekelnek, azokat a régieket, az 1945–48-ból valókat. A kollégám azt mondja, hogy elfelejtett dalok már ezek. Ebben a menetben minden leány szép és minden ifjú sudár alakú. Én remegek, a könnyeimet rejtegetem, puskát érzek a jobb vállamon és fáradtságot a lábaimban, összegörnyedek. Partizán vagyok, úgy érzem, és megyek Jastrebac felé. Mindenkit megcsókolnék most, ordítanék, beszédet tartanék. Most már ebben a nagy lelkesültségben, ebben a partizán-pátoszban mit is tehetnék? Ilyen vagyok, és már bánom, hogy az előbb, amikor a Petőfi-emlékmű előtt arra kértek, hogy beszéljek, határozottan és habozás nélkül elutasítottam őket, mondván, eszembe sem jut, hogy ezekben az eseményekben politikailag részt vegyek. De most már a menettel tartok, az ember akkor ér valamit, ha harcol. A nép csak akkor nép, ha harcol. E pillanatban korrigálom némely békebeli nézetemet a népről és a bátorság mítoszáról. Eközben már a Belügyminisztérium épülete előtt vagyunk. A milicisták inkább közömbösen nézegetnek bennünket, érdeklődés nélkül. Mégis, megpillantva néhány polgári ruhába öltözött államvédelmi közeget az utcán, a kollégám azt mondja nekem:
– Maga partizán volt. Látja, nekünk nincsen semmi háborús tapasztalatunk. Ha lőnek ránk, vegye át a parancsnokságot, mi követni fogjuk.
Azt válaszolom neki: én nem érzem olyannak a helyzetet, hogy szükség volna az én partizántapasztalataim hasznosítására – de magamban hozzáteszem: „No, te Dobrica Ćosić, te nem valami dicsőséges katona voltál, amikor lehettél volna, és amikor sokkal nagyobb szükség lett volna rá, mint itt, Budapesten!” Mégis jólesik a jugoszláv hiúságomnak. És ami még többet jelent: ennyire izgatott lelkiállapotban csak 1941. március 27-én voltam, és amikor 1944-ben bevonultunk a felszabadított Prokupljéba, meg 1948-ban, Jugoszlávia Kommunista Pártjának V. kongresszusán. Mindenesetre jól szemügyre veszem az utcát, az utcasarkokat és az esetleges visszavonulást fedező minden apróságot. És megszólal bennem az író. „Milyen csodálatos volna, ha ránk lőnének most, ha súlyosan megsebesülnék, persze, nem halálosan, és természetesen csak azért, hogy izgalmas riportsorozatot írhassak Budapestről.”
Átmegyünk a Lánchídon, Budára érkezünk, és beleolvadunk az egyetemisták kilométernyi hosszúságú menetébe, a zászlók és a jelszavas táblák közé. Zászlókat tűznek ki az ablakokba is. Tapsol a menet, és köszönti őket. Felhívják a figyelmemet, hogy ezek a magyar nemzeti zászlók, a szovjet címerre emlékeztető népi demokratikus címer nélkül. Megfigyelem, hogy azok, akik az ablakba tűzik, csak a címerig bontják ki a zászlót. Nekem ez nem nagyon tetszik, de hallgatok, mert egy asszony a kisgyermekével integet az erkélyről, és köszönti a menetet. Az utca remeg a tapstól és a kiáltozásoktól. Ablaküveg zuhan a járdára, csörömpöl. Nem törődik vele az öregember, kitűzi a zászlórudat az ablak rámájába. Megérkezünk 1848 hősének, Bem tábornoknak az emlékművéhez. Származása szerint lengyel volt. Ezen a kicsiny téren van a Külügyminisztérium épülete, és ennek ablakaiba néhány pillanat alatt tizen-egynéhány nemzeti színű zászlót tűznek ki, régieket, szocialista címer nélkül. Kérdezem, honnan van ennyi és ilyen zászlójuk. Nincsen időm, hogy magamhoz térjek és legyőzzem csodálkozásomat, mert kaszárnya is van ezen a téren, és a tetőn, a feltépett cserepek mögül katonafejek kandikálnak ki. Az ablakokban is katonák, nem mindennapi látvány, színpadszerű.
A tömeg skandálja: „Kossuth-címert! Kossuth-címert!” Megjelenik a Kossuth-címer, méternyi nagyságban, büszkélkednek vele, hogy a Szépművészeti Akadémia növendékei készítették. Teli a tér zászlókkal, amelyekből kivágták a címert. Újabb és újabb menetek érkeznek a térre, nem lehet a végüket látni, és a Himnuszt énekelik: „Balsors akit régen tép, / Hozz reá víg esztendőt, / Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!” A magyar hadsereg tisztjei, akik közül sokat láttam a menetben is, katonai tiszteletadással köszöntik a Himnuszt. Két fiatalember felmászik a Bem-szobor magas talapzatára. Bem karját beborítják a címerétől megfosztott magyar zászlóval, aztán odatűzik a Kossuth-címert és a lengyel nemzeti lobogót.
