2024. május 9., csütörtök

Alkalmas vagy alkalmatlan emberek

Evangélium Szent Máté könyvéből:
Amikor Jézus továbbment, látott egy Máté nevű embert, amint ott ült a vámnál. Szólt neki: „Kövess engem!” Az felállt és követte. Amikor később vendégül látta házában, sok vámos meg bűnös jött oda, s Jézussal és tanítványaival együtt asztalhoz telepedett. Ezt látva a farizeusok megkérdezték tanítványaitól: „Miért eszik mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?” Jézus meghallotta, és így válaszolt: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.” (9.9–13)

Sokszor van ilyen vita az emberek között: alkalmas-e vagy nem valaki arra a posztra, amit vállalt; közénk való-e vagy nem az a valaki, aki kezdi otthon érezni magát köztünk? Mi nagyon gyakran az alapján ítéljük meg az embereket, hogy előbb milyenek voltak, mert „hát tudjuk mi az ő viselt dolgaikat”.

A mai evangéliumban Jézus nagyon rácáfol az ilyen gondolkodásunkra és értékelésünkre, mert csak emberileg és az emberi lehetőségek kereteiben gondolkodunk.

Nézzük meg a Bibliában néhány nagyon jeles ember Istentől való meghívását és kiválasztását, és az ő személyes alkalmasságukat vagy alkalmatlanságukat.

Ábrahám és Sára már nagyon idősek voltak ahhoz, hogy sok utódot, új hazát és a világ Megváltóját ígérje általuk Isten, ha kiköltöznek a hazájukból. És Isten mégis Sára által adta Ábrahámnak az ígéret gyermekét, az ígéretek beteljesülését és történelmi kibontakozását.

Mózes a puszta életét mentő földönfutó volt, ráadásul beszédhibás. Isten mégis őt küldte vissza Egyiptomba, hogy kivezesse a népét a rabságból (Kiv 4, 10–17), és éppen őáltala valósította meg hatalmas művét, vezette ki a választott népet és győzte le az egyiptomiakat.

Izaiás próféta is nagyon megijedt a meghívásra és a nagy látomásra, amit kapott: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.” (Iz 6, 5) Nem kapta Istentől a vigasztalást, hogy ez nem így van, hanem Isten megtisztította úgy, hogy egy szeráf megérintette az áldozati oltárról vett parázzsal az ajkát: „Nos, azáltal, hogy ez megérintette ajkadat, eltűnt gonoszságod és bocsánatot nyert a bűnöd.” (Iz 6, 7)

Hasonlót olvashatunk Jeremiás prófétával kapcsolatban is. „Jaj, Uram Istenem! Nézd, nem tudok én beszélni, hiszen még ifjú vagyok.” De az Úr így válaszolt: „Ne mond azt, hogy ifjú vagyok, hanem menj el azokhoz, akikhez küldelek, és mondd el nekik mind, amit parancsolok. Ne félj tőlük, mert veled vagyok, és megoltalmazlak – az Úr mondja ezt neked.” (Jer 1, 6–7) Jeremiás Isten segítségével valóban úgy működött, hogy szinte az ércfal keménységével védelmezte Isten igazságait, a nagyon nehéz helyzetekben is.

Még sokat lehetne idézni a Bibliából, de ennyi is elég talán, és rávilágít a mai evangéliumra. Ha mi válogattuk volna össze az apostolok csapatát, akikkel elindul a világ megváltásának a műve, aligha kerültek volna bele ezek az emberek. Nagyon különböző beállítottságúak voltak. Egyesek egyszerű halászok, Keresztelő János tanítványai, mint Simon, András és a Zebedeus testvérek. Mások, mint a kánaáni Simon, zelóta volt, fanatikus ellensége a rómaiaknak. Levi Máté vámos volt, a rómaiak kiszolgálója. A Karióti Júdás egy anyagias vándorkereskedő. A többit nem sorolom, ebből is látszik, hogy egy összeférhetetlennek látszó, közös ügyben nem nagyon indítható társaság volt ez. Ebben nagyon látszik, amit már az előbb említett ószövetségi példákon is láttunk, hogy emberileg nézve nem voltak éppen a legalkalmasabb személyek a küldetésre, a hivatásra, de egy megdönthetetlen biztosítékot kaptak: „Én, az Isten, veled leszek!” Jézus ezt mondta mindegyiküknek: „Kövess engem! Én emberhalásszá teszlek.”

Amikor olvassuk vagy halljuk ezeket a történeteket, akkor ezeket a végszavakat rendszerint figyelmen kívül hagyjuk, pedig az egészben ezek a legfontosabbak.
Amikor töprengünk a pályaválasztás előtt; amikor bizonytalankodunk a házasságkötés előtt; amikor félünk egy élethelyzet vállalása kapcsán; amikor kudarcot vallunk valamiben; amikor csalódunk valakiben vagy valamiben, akkor lebéníthat bennünket a töprengés, a félelem; magunkba zárhat és kesergésbe vihet a kudarc s a csalódás, és leállhatunk, félreállhatunk, lehangolódhatunk, kesereghetünk.

Ilyenkor nekünk, keresztényeknek, a Bibliát-ismerőknek kell, hogy határozott bizonyossággal és többszörösen is eszünkbe jusson az Úr szava: „Ne félj! Én veled leszek.” És ezzel a tudattal, ezzel a biztonsággal a szívünkben kell nekilátni a feladatnak vagy a probléma megoldásának. Ha nem gondolunk Istenre, ha nem számítunk rá, akkor egyedül kell botorkálunk az élet útján, de ha hívjuk és számítunk rá, akkor bizonyosan ott lesz velünk.

Még egy gondolatkört ébreszt bennem a Lévi-Máté apostol kiválasztásának története. Jézus bízott abban, hogy ebből a nagyon különböző, sőt ellentétes álláspontú, meggyőződésű csoportból lehet valami egységes közösséget formálni. Isteni mivoltában Jézus ezt a közösségformálást véghez is tudta vinni. Pünkösdkor fejezte be, és attól kezdve az apostolok egységesen léptek fel és cselekedtek az egyházban. Jézus a Szentlélek kegyelmi erejével adta meg az apostoloknak, hogy – a nagy különbözőségek ellenére – azt tudják élni és megvalósítani, amiért Ő az utolsó vacsorán imádkozott a főpapi imájában: „Szent Atyám, tartsd meg őket nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi.” (Jn 17, 11)

Hasonló különbségek és ellentétek kísérnek minket is az életutunkon és az emberi kapcsolatainkban. Mindenki másképpen látja a dolgokat, másképpen értékeli az eseményeket, személyeket, értékeket. Ami még fontosabb, mindegyikünkben másképpen és másképpen működik Isten. Mindannyian más és más kegyelmeket kapunk Istentől, más-más karizmatikus adományokkal ajándékozott meg bennünket. Érdemes elolvasni az első korintusi levélből a 12., 13., 14. fejezetet ezzel kapcsolatban. Ha csak magunkra figyelünk, ha azt gondoljuk, hogy csak nekünk lehet igazunk, ha nekünk csak az a jó, amit mi jónak tartunk, akkor nagyon szegényes és egyoldalú lesz az életünk és emberi viszonyulásaink. A Szentlélek minden közösséget sokféle adománnyal gazdagít, s nekünk tudnunk kell ezeket a különböző adottságokat értékelni és kibontakozásukban segíteni. Ezáltal mi magunk is gazdagabbak leszünk, és a közösség is életképesebb lesz.