Október 12-én múlt száz éve, hogy temesvári otthonában meghalt Szentkláray Jenő bölcseleti doktor, csanádi apát-kanonok, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, jeles történetíró. 1843. január 22-én Aracson született, gimnáziumot Nagybecskereken, Szegeden és Temesváron végezte, ahol 1860-tól teológiát tanult. 1866. július 20-án szentelték pappá, és a dél-magyarországi hegyvidéki bányatelepekre, Steierdorfra és Aninára helyezték káplánnak, ahol német, tót és cseh nyelven kellett hirdetnie az evangéliumot. 1867-től Nagykikindán a reáliskola magyartanáraként tanított, 1868-ban Temesváron a Gyárvárosban volt plébános, 1869-től Temesváron a királyi főgimnázium latintanárává nevezték ki, ahol Ormós Zsigmond főispán támogatásával Temesvár magyarosításáért és a dél-magyarországi történelmi és régiségtudományi társulat létrehozásáért küzdött. 1872. szeptember 7-én Temesváron a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Társulat megalakulásakor a titkári teendőkkel bízták meg. 1875-ben megszerezte a filozófiai tudományok doktora címet, 1883-tól a budapesti egyetemen Magyarország legújabb kori történetének tanára volt. 1893. szeptember 13-án csanádi kanonokká és nagypréposttá szentelték. A történetírás följegyezte: Szegeden, VI. osztályos gimnazistaként piarista tanárai – elsősorban Horváth Cyrill – hatására Reményvirágok névvel irodalmi társulatot alapított. 1882. június 1-jén a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjainak sorába választották, 1885-ben a belgrádi szerb tudós társaság tiszteletbeli tagja lett. 1888-ban Pesty Frigyes és Oltványi Pál társaságában Szentkláray Jenőt a Bács-Bodrogh megyei Történelmi Társulat tiszteletbeli tagjainak sorába választotta.
Irodalmi munkásságát fordítással kezdte, 1865-ben Szegeden jelentette meg Balmes J. Levelek egy kétkedőhöz című munkájának első kötetét, majd 1870-ben Temesváron kritikai, történeti, régiségtani és nyelvmagyarázó jegyzetekkel ellátva kiadta Marcus Tullius Cicero beszéde Manilius törvényjavaslata mellett című munkájának fordítását. 1872-ben Temesváron megjelent Észrevételek Temesvár fiziognomiájának magyarosításához történeti és régészeti alapon című könyve. Figyelme és érdeklődése egyre határozottabban Dél-Magyarország történelmi múltja felé fordult, 1877-ben Temesváron jelent meg Torontáli őstelepek a Tisza mentén című munkája, 1879-ben Nagy-Becskereken látott napvilágot Nagy-Becskerek utczáinak és tereinek magyarosítása című tanulmánya. 1882-ben Temesváron jelent meg a 100 év Dél-Magyarország újabb történetéből 1779-től napjainkig – Tekintettel III. Károly és Mária Terézia-korabeli előzményekre és A délmagyarországi vármegyék visszakapcsolásának százados évfordulójára című munkája I. kötetének három füzete, majd 1885-ben Pozsonyban a Magyar Helikon kiadó megjelentette Gróf Niczky Kristóf életrajza című könyvét, rá egy esztendővel, 1886-ban a Magyar Tudományos Akadémia történelmi bizottsága tette közzé A dunai hajóhadak története című, ma már klasszikus értékű munkáját, ugyanakkor az Értekezések a Történeti Tudományok Köréből című tudományos folyóirat XII. évfolyamának 10. számában megjelent A becskereki vár című tanulmánya.
Borovszky Torontál vármegye története
1891-ben ugyanott – a folyóirat XV. évfolyamának 2. füzetében – közölte Oláhok költészete Délmagyarországon a mult században című tanulmányát. Ezt követően 1893-ban Temesváron jelent meg Csanádegyházmegyei zarándoklat Rómába, majd még ugyanabban az esztendőben követte A csanádi egyházmegye története című munkája I. kötetének A csanád-egyházmegyei plébániák története című fejezete. 1900-ban Temesváron jelent meg Szent Gellért dicsősége és Bethlenfalvi Balássy Ferenc emlékezete. Ugyancsak Temesváron adták ki 1890-ben az Uti képek a művelt nyugatról című kötetét. 1896. május 10-én Temesváron Magyarország ezer éves fennállásának emlékünnepén mondta el A magyar nemzet küldetése című egyházi beszédét, mely nyomtatásban is megjelent, de jelen volt a millenniumi ünnep hatása az 1897-ben közzétett A társadalom nemzeti feladatai Délmagyarországon című munkájában is. 1900-ban Budapesten jelent meg Krassó vármegye őshajdana című munkája, 1904-ben az Emlékbeszédek XII. évfolyamának 5. füzete közölte Bethlenfalvi Balássy Ferencz emlékezete című tanulmányát. 1907-ben Temesváron jelent meg a művész születésének századik évfordulójára Brocky Károly festőművész élete című monográfiája. Idős korában, 1917-ben Budapesten jelent meg Újabb részletek a dél-magyarországi török hódoltság történetéből című munkája.
Szentkláray Jenő 1871. január 1-től 1874-ig Budapesten szerkesztette a Történelmi Adattár című havi folyóiratot. Nagy-Becskereken Ortvai-Ortmayr Tivadarral 1879. július 24-től 1880. június 21-ig szerkesztette a Torontál című vegyes tartalmú hetilapot. Szentkláray Jenő sz-y. jelzéssel rendszeresen publikált a Csanádban, a Történelmi Adattárban, a Temesi Lapokban és a Torontálban.
A Borovszky Samu által szerkesztett Magyarország vármegyéi és városai sorozatban 1912-ben jelent meg Temes vármegye története, benne a Temesvár története című tanulmányt Szentkláray Jenő apátkanonok írta. Ebben a munkájában teljes fényében mutatkozott meg a szerző történetírói felkészültsége, körültekintő, forrásértékelő készsége. „A vár fennállásának legrégibb nyomát Szt.-Gellért nagy-legendájában találjuk – írta tanulmánya bevezetőjében. – A csanádi püspökségnek 1030–1040. évek között főesperesi kerületekre történt felosztásánál előfordul a temesi főesperesség. […] Írott emlékek a temesvári várról csak a XIII. század elején kezdődnek. Abban az adománylevélben, mellyel Imre király 1203-ban a Lajtán fekvő Bessenyőt az ausztriai szentkereszti monostorra ruházza, először szerepel Temes vármegye és annak okiratosan ismert első főispánja, Poth comes volt” – írta kiváló tanulmányában történetírói pályája csúcsán Szentkláray Jenő.
Temesvár történetét az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc bukásának eseményeivel zárta. „Világosnál vége lőn a magyar szabadságharcznak! Temesvár, mely 67 év alatt, szabad királyi várossá történt fölemelése óta, folyton erősbödő hazafias törekvéssel haladt előre a magyarosodás és nemzeti közélet terén, az 1849-ik évi nov. 16-án kiadott császári pátens értelmében ismét visszaesett az osztrák fennhatóság alá, elszakíttatott Magyarországtól és középponti városává lőn a Szerb Vajdaság és Temesi-Bánság nevű koronatartománynak.” A történetíró soraiból sugárzik a megrendültség. Pályája alkonyán két tanulmányával is értékelte a pályatársak munkásságát: 1914-ben jelent meg Budapesten Debreczeni Bárány Ágoston élete és munkái, 1922-ben pedig – ugyancsak a fővárosban – Ortvay Tivadar emlékezete című írása.
Nyitókép: Szentkláray Jenő
