Interjú Béccsel

Szélforgók fogadnak Bécs kapujában, csendesen forognak, mintha integetnének. A reggel csicsergő madarakkal kezdődik, rózsaszínbe borult fák alatt sétálok, és érzem, ahogy valami lassan, szinte észrevétlenül kioldódik bennem. A város tiszta, elegáns, hűvösen barátságos – nem tolakodó, mégis befogadó. Az utcákon kedves emberek mosolyognak, és egyetlen szóval, egy halk „Hallo”-val érzékeltetik, hogy ide is lehet tartozni – legalább egy pillanatra. A vendégszeretet itt nem harsány, nem hivalkodó, hanem finoman jelen van minden gesztusban. A házak falai mögött szinte süket csend honol. A tömbházak mélyén alig egy pisszenés – a város figyel, pihen, lélegzik. De odakint az élet lüktet. A hatalmas távolságok között, az autók végtelen sorában ott van a mozgás, a sietség, az irány – és ezzel együtt valami irigylésre méltó természetesség. A rohanó élet itt nem teher, hanem ritmus, amit a városlakók igazán élveznek. Ebben a sietségben is van rendezettség, és abban a rendezettségben van egyfajta szépség. A sarkon szerbül hallok valakit beszélni. Mintha egy darabka otthonról utolérne itt is. Szerb tematikájú kocsmák tűnnek fel az utcán sétálva – ismerős színek, ismerős hangok, ismerős ízek. Egy Prosecco melletti ismerkedésben ott van az a különös érzés, amikor idegenekből pillanat alatt ismerősök lesznek. Egy kellemes ebéd ízei – egyszerűek, mégis ünnepiek –, és közben az az érzés, hogy nemcsak másik országban vagyok, hanem másik pillanatban is: amelyben minden nyitott, friss és tiszta. És közben azon kapom magam, hogy búcsút kell venni. Emberektől, akiket alig ismerek, mégis nehéz elengedni. Könnyes szemek, hosszan tartó ölelések, kimondatlan mondatok. Keresem a szavakat, és újra meg újra csak azt a kettőt találom: Danke schön. Ezt tanultuk meg először, még általános iskolában, és most ezzel próbálunk köszönetet mondani mindenért – a kedvességért, a nevetésért, az együtt töltött időért. De két szó néha kevés. Van viszont egy mondat, amit most tanultam, de már érzem, hogy sokkal többet elmond: Es freut mich sehr, euch kennengelernt zu haben. Örülök, hogy megismerhettelek. És ezt nemcsak embereknek mondom, hanem utcáknak, házaknak, hangoknak, ízeknek, kultúrának. Bécsnek. A szélforgók most búcsút intenek. Lassan forognak, mintha csak nekem integetnének. És halkan suttogják: Tschüss.