Az otthon itthon van!

A temerini Góbor Csaba és a szabadkai születésű Góbor-Csúszó Viktória története azóta foglalkoztat, hogy a fiam az iskola-előkészítőből hazajövet elújságolta, új barátja lett az oviban. Egy kisfiú, aki szüleivel és két testvérével Szegedről költözött haza. Érdeklődve vontam fel a szemöldököm, hisz sajnos ahhoz szoktunk hozzá, hogy a családok elhagyják ezt a közösséget. Hogy valaki úgy döntött, inkább hazatér, valódi szenzációnak számított városkánkban.

Azóta eltelt két év, fiaink barátsága összehozta családjainkat is, gyakran vagyunk vendégek egymás otthonában. A Góbor házaspár mindig nyitott új ismeretségekre, élményekre. Saját bevallásuk szerint nem is tudnának mit kezdeni a napjukkal, ha nem lenne körülöttük valaki. Mikor nem ők fogadnak vendéget, helyi rendezvényeket, rokonokat, barátokat látogatnak, ráadásul Temerin–Szabadka–Szeged háromszögben. Továbbra is rejtély számomra, hogyan képesek menedzselni folyton pörgő életmódjukat, és azt is régóta szeretném megtudni, milyen szelek fújták őket határon túlra, s melyek repítették őket onnan haza.

Fényáradat hívogat, amint belépek a Góbor család kétszintes otthonának kapuján. Az előszobából először a kuckózós családi szobába, majd onnan a fiatal házaspár otthonának központjába, a hatalmas, konyhával egybenyitott étkezőbe jutunk. A helyiséget dió és cukorszirup illata tölti be, egy karácsonyi mesekönyv, egy ottfelejtett rajz is jelzi már az ünnep közeledtét. A tömörfa asztal mellett akár tizenketten helyet foglalhatnak – állapítom meg, miközben letelepszek, hogy az újságíró kíváncsisága mögé bújva megismerjem barátaim korábbi éveinek történetét. Csaba kezdi a mesélést, hiszen húsz évvel ezelőtt ő döntött úgy, hogy szülőföldjét hátrahagyva Magyarországon keresi a boldogulást.

– Szabadkán végeztem el a középiskolát, majd villamosmérnökként a Szabadkai Műszaki Szakfőiskolán diplomáztam. A tanulmányaim után a sorkatonai szolgálat következett. Itt több olyan negatív élmény ért, amely megerősítette bennem a vágyat, hogy elhagyjam az országot. Szüleim még a kilencvenes évek végén vásároltak egy lakást Szegeden, így az útirány adott volt. A szakmámban el tudtam helyezkedni, az áramszolgáltatóval működünk együtt egy mikrovállalkozáson keresztül. Az első tíz év főleg a munkáról szólt. A társaság, a család Vajdasághoz kötött, hétvégente hazajártam. Közben a temerini barátok sorra megnősültek, szabadkai társaságommal engedtem ki a gőzt. Viktóriával így ismerkedtünk meg egy szabadkai szórakozóhelyen.

– Mikor megismerkedtünk, már arról szólt a történet, hogy Csaba haza szeretne jönni – veszi át a szót Viktória, jelezve, hogy a végső döntésre még hosszú évekig nem került sor: – Az egész udvarlási időszak alatt ott volt a levegőben ez a kérdés, viszont nekem kellett lépnem, hogy a távkapcsolatból új szintre emelkedjünk. Szegedre költöztem, így tartósan együtt lehettünk. Én jobban beilleszkedek, könnyedén veszem az akadályokat, Csaba egy kicsit nehezebben lép, nehezebben viseli a változást, egyszerűen ilyen típusúak vagyunk – magyarázza a kettejük közti dinamikát. Csaba viszont meg is indokolja kezdeti bizonytalanságát.

– Nekem már négy-öt év után elég volt a mókuskerékből. Az a közeg, amelyben mozogtam, nem volt túlságosan nyitott, nem voltak körülöttem igazi emberi kapcsolatok. Nem is értettem, mit keresek ott. Másrészt viszont lekötött a biztos munkahely, a kialakult életvitel. Nem akartam úgy hazajönni, hogy a szüleimmel kelljen laknom.

A pár három évvel a megismerkedés után, 2016-ban házasodott össze, elsőszülött gyermekük, András 2017-ben jött a világra, majd 2019-ben Anna Rozália is megszületett. Mindeközben a háttérben érlelődött a hazatérés gondolata, de a szülők közötti konfliktus is: Csaba Temerinben, Viktória inkább Szabadkán képzelte volna el a család hosszú távú életét. Megegyezés hiányában minden maradt a régiben, már a gyereknevelés tükrében kellett megszervezni a szegedi mindennapokat. Segítség híján ez cseppet sem volt egyszerű. Munkaidejüket végül sikerült úgy összehangolni, hogy valaki mindig legyen a gyerekek körül, de ritkán volt együtt a család, szinte egyedülálló szülőkként voltak jelen a házasságukban. Ahogy nőttek a gyerekek, az élettér is egyre szűkült, Csaba elmesélte, hogy az autó csomagtartóját használták tárolónak. A babakocsi, a játszótéri kellékek mind ott kötöttek ki, hogy ne kelljen fel-le hurcolászni a harmadik emeleti lakásba. Viktória azt a számára igen fájdalmas jelenetet jegyezte meg, amikor a gyerekek a nappali kellős közepén, hosszú kocsisorral azt játszották, hogy várakoznak a határon. A koronavírus-járvány aztán egy időre véget is vetett az ingázásnak, döntésképtelenségükben viszont fordulópontot hozott.

– Tulajdonképpen ekkor már nekem is mindegy volt, hogy hova költözünk, csak ne kelljen többször a határon átjönni – mondta Viktória. – Ekkor már úton volt Jázmin, a harmadik csemeténk is, három gyerekkel pedig semmiképp sem akartam maradni. Beleegyeztem, hogy Temerinbe költözzünk – nézett jelentőségteljesen a férjére.

A lakhatás kérdését gyorsan megoldották, Csaba örökölt ingatlanába beköltöztek a nagyszülők, a fiatalok pedig birtokba vehették a családi házat, ahol Csaba felnőtt. A felújítás még folyt, miközben a család már költözött hazafelé. Az időzítésnél fontos volt, hogy András már itthon induljon iskolába. Végül sikerült az iskola-előkészítőt is itthon megkezdeni.

Miközben Viki a konyhaszigeten gőzölgő kalácsot veszi kezelésbe, Csaba pedig egy pillanatra számítógépébe merül, kérdéseimmel megkörnyékezem a nappaliban játszó gyerekeket. András emlékezetében élénken élnek még a Szegeden eltöltött évek, hármójuk közül őt érintette legérzékenyebben a költözés. Beszélgetésünkkor kiderül, mára átbillent a mérleg nyelve, és már sokkal szívesebben él a vajdasági kisvárosban.

– Itt hallom a kakas kukorékolását, Szegeden azt nem lehet hallani. Szeged zajos és nagy. Szeretem, hogy nagy a kertünk, lehet medencézni, hintázni, a hátsó kertben fára mászni. Sok barátom is van: az iskolában szeretek fogócskázni az udvaron, és az is tetszik, hogy tanulhatok egy kicsit szerbül.

Rózi a költözést igazi kalandként élte meg.

– Emlékszem, hogy itt még építették a házat, és nem jöhettünk be. Volt kint egy kis asztalunk, meg négy szék, és azon ettünk, amíg dolgoztak, az jó volt – mesélte a hatéves kislány. Megosztotta a szegedi életükről őrzött emlékképeit is: – Szegeden, ha kinéztünk a lakásunk ablakán, akkor láttam az ovi udvarát. Volt egy játszótér, amit macis játszótérnek hívtunk. Ott volt egy körhinta, amire András nem akart fölszállni velem. De nem baj, itthon is van egy hintám. Csak egy kör, közepén van a kötél, és csak rá kell pattanni. Azon úgy lehet hintázni, hogy majdnem elérem a fák ágait. Anya nyáron megengedi azt is, hogy levegyük a zoknit, a papucsot, a kútból engedjünk vizet a vödörbe, a járdára és pancsoljunk benne – sorolta legkedvesebb élményeit Rózi.

A kicsi Jázmin éppen járni tanult, amikor Temerinbe költöztek. A hároméves kislány csak a jelenlegi élményeiről tud beszámolni: – Szeretek Rózival és Andrással játszani autósat meg állatosat. Van két hintám, apa felszerelte a fára.

Viktória hozzátette, ők szülőként igyekeztek a háttérből arra is figyelni, hogy ne legyen túl éles az átmenet a költözés után.

– Nem vágtuk őket el teljesen Szegedtől, az első évben még minden hétvégén visszajártunk. Igazából ezt a munkahelyek miatt is meg kellett tenni.

Bár voltak más irányú elképzelések, úgy alakult, hogy mindkét szülőt továbbra is Szegedhez köti a munkája. Csaba nem is szeretne ezen változtatni, hiszen előző munkahelyén, de jobb pozícióban dolgozhat, és távolról is végezheti munkáját, egyre ritkábban esik meg, hogy autóba kell ülnie. Viktória esete valamivel bonyolultabb, mivel a gyerekek fejlesztésével foglalkozó Kis Zseni Mentális Aritmetikai Iskola dolgozójaként tanfolyamvezetőként is tevékenykedett. A program Szerbiában, sőt Temerinben is létezik Malac Genijalac elnevezéssel, Viktória jelezte is, hogy vezetne helyben egy magyar nyelvű csoportot, de a vezetőség nem volt nyitott erre. Hogy a történet ne legyen egyszerű, Szabadkán kezdte meg a munkát egy csoporttal, ezzel párhuzamosan pedig a határ túloldaláról érkezett újabb lehetőséget is elfogadta a Tinker Labs oktatási hálózat magyarországi csapatában.

– Nem bántam meg, mert a gyerekek is jöttek velem a kurzusokra, én is nagyon kötődtem ehhez az egészhez. A heteink úgy néztek ki, hogy hétfőnként délután Szabadkára mentem, Csaba keddenként, szerdánként és csütörtökönként Szegedre, én viszont péntekenként és szombatonként szintén Szegedre… De ezt nem lehetett hosszú távon csinálni. Ősz óta már nem vállalok tanfolyamokat, itthonról koordinálok és végzem az adminisztratív munkát, s csak időnként kell a helyszínre utaznom. Mára mindketten megszoktuk, hogy rugalmasan oszthatjuk be az időnket, ha ez másként lenne, biztosan sokkal több külső segítséget kellene kérnünk – fejtette ki Viktória.

Csaba megerősítette felesége gondolatmenetét:

– Három gyereket terveztünk, és mindhármat mi szeretnénk felnevelni. Nagyon jó, hogy közel vannak a nagyszülők, de továbbra is mindent megpróbálunk mi megoldani.

– Most viszont olyan közegben vagyunk, ahol tudjuk, hogy bármikor számíthatunk valakire. Az iskolai szülői közösséggel is olyan viszonyban vagyunk, hogy ha valamiért nem érkezek elmenni a gyerekért, valaki biztosan hazahozza – fejezte be a gondolatfüzért Viktória.

A távol töltött évek egymásrautaltsága koherens egésszé olvasztotta az öttagú családot. Az egység, amely átöleli őket, akkor is tapasztalható, ha állandó mozgásban, pörgésben élik az életüket. Csaba nevetve hangsúlyozta: felesége már sokkal nagyobb temerini, mint ő maga. Bár a különböző kulturális intézmények közelsége, a mozi, a változatosabb sportolási lehetőség némileg hiányzik nekik, cserébe sokkal több, lélekben szorosabb kapcsolatuk van személyi, vallási, identitásbeli tekintetben is. Csaba gondolatait idézve: távolról érdekesnek tűnhet az élet ott, ahol nincs annyi társadalmi elvárás, ám az ilyen közösség elhalványul, lélektelenné válik.