„Kötéltácosnak lenni: siralmas mesterség.”(Sütő András)
Olimpia ide vagy oda, nyugdíjasként is olvasom napilapunkat. Érdeklődéssel figyelem a Bodzsoni István irományai kapcsán kialakuló vitát. Nem állhatom meg, hogy néhány megjegyzés erejéig ne színesítsem a polémiát.
Nem voltam az egykori Újvidéki Televízió dolgozója, csupán külsősként (zsoldosként) alkalmatlankodtam ott szinkrontolmácsolva, sportriporterkedve, egyszer pedig külpolitikai újságíróként. Bodzsoni Istvánnal személyesen csak egyszer találkoztam, és csupán pár szót sikerült váltanunk.
Történt ugyanis, hogy 1990 nyarán a labdarúgó-vb néhány meccsét kommentálhattam a stúdióból: június 25-én késő délután az Írország–Románia nyolcaddöntőt. A meccs 90 perc, majd a kétszer 15 perces hosszabbítást követően is döntetlenre állt. Jöttek a büntetőrúgások. Hozzám, a stúdióba viszont Bodzsoni István lépett be:
– Megszakítjuk a közvetítést. Milošević elnök beszédét vesszük át Belgrádtól – közölte.
– De hát azt nem lehet! – próbáltam érvelni. – 120 percet közvetítettünk, ezt az 5–10 percet, a végkifejletet nem hagyhatjuk ki – magyaráztam, de az akkori műsorigazgató hajthatatlan maradt. Levettem a fejhallgatót, átnyújtottam neki:
– Igazgató úr, a következő mérkőzést már maga közvetíti.
Hazamentem, és néhány hónappal később, miután a magyar nyelvű műsorok főszerkesztőjévé Fekete Elvirát nevezték ki, nyilvánosan is felmondtam az együttműködést az Újvidéki Televízióval. Nyílt levelemet 1990. október 9-ei számában közölte a Magyar Szó.
Évekkel később már Budapestről érkezett szűkebb hazánkba Bodzsoni István. A Duna TV egyik vezetőjeként. Többedmagammal hallgattuk a szabadkai régi városházán, amint kifejtette egy vajdasági magyar hírügynökség, illetve tudósítóhálózat létrehozásának ötletét. Amiből aztán nem lett semmi, pedig az itthon nyomorgó, háborús időket élő szakmabelieknek jól jött volna egy kis anyaországi munka meg tiszteletdíj.
Újabb évek múltán Duško Bogdanović interjúját néztem az Újvidéki (most már tán Vajdasági) Televízióban, és megdöbbenve értesültem Bodzsoni István kilencvenes évekbeli áldozatvállalásáról, meghurcoltatásáról. Tudtam, persze, hogy az idő múlása mindent megszépít, de azért annyira talán mégsem.
Jött aztán a Sodalitas Alapítvány. Közlemények, tervek, projektek. A Duna menti országok televíziósainak közös műsorairól, újabb (esetleges) munkalehetőségekről szóltak. (Az alapítvány elnöke Bodzsoni István.)
Ebből sem lett semmi, de aztán a Pannon RTV élén egyszer csak felbukkant Bodzsoni István. Nagyot néztem ugyan, de négyévtizednyi szakmai tapasztalattal a hátam mögött most már semmin sem tudok igazán meglepődni.
Nem nézem és nem hallgatom a Pannon RTV műsorait, ezért talán felszólalási jogom sincsen. Semmiképpen sem vagyok jogosult arra, hogy megítéljem Bodzsoni István munkáját. Ez munkaadóinak dolga, joga és nyilván kötelessége is. Egykori szakmabeliként csupán néhány adalékkal kívántam valamivel színesebbé (vagy árnyaltabbá) tenni Bodzsoni István „vajdasági múltját”. Amely kétségtelenül van, mi több, érdekes és izgalmas is. Na meg értékelhető. Kinek-kinek belátása és rálátása szerint. A tükör nem új találmány, már évszázadok óta használatos, esetenként (átvitt értelemben) még a lelkiismeret (felül)vizsgálatára is.
Utóiratként indokolnom kell a választott mottót.
Szebeni Scherer Márk, azaz Hidaiet aga szomorúan tanulságos történetét zárja Sütő András az idézett mondattal. Az újságírás itt, ezen a tájon, korunkban talán valamelyest hasonló a kötéltánchoz. De e szakma művelői sem egyformán ügyesek, van, aki jobban, van, aki pedig rosszabbul egyensúlyoz. Azonban akár így, akár úgy táncol a kötélen, ha legalább önmagához őszinte, beismeri: tényleg siralmas ez a mesterség.
