A közös pénz és ezzel együtt az Európai Unió válsága ellenére a szerbiai átlagpolgár még ragaszkodik az euróhoz. Biztonságosabb és stabilabb fizetőeszköznek tartja a hazai dinárnál. Nagy úr a szokás – szól a mondás. Megszoktuk, hogy spórolt pénzünket euróban tartjuk. Ezzel lényegében a „kincsképzés” eszközévé vált. Az üzleti életben is az euró az összehasonlítási alap. Értékmérő funkciója így mindennapos. Nagy mennyiségű euró fordul meg nap, mint nap közkézen. Van tehát egy olyan funkciója is, hogy könnyen hozzáférhető és megbízható. Legalább is eddig megbízhatónak számított. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy országunknak jelentős devizabevétele származik abból, amit a külföldön, elsősorban az Európai Unióban dolgozó vendégmunkásaink hazaküldenek a családnak, rokonoknak. Euróban. Ha ezek az éves szinten milliárdos tételek nem lennének, és nem lettek volna, dinárunk az euróhoz mérten ma feltehetően még kevesebbet érne.
Amikor a kilencvenes években az akkor még más nevű országunk világbajnoki babérokra tört – legalábbis az infláció mértékét illetően – a stabil német márka volt az értékmérő, a viszonyítási alap. A pénzt, az akkori dinárt éjjel nappal nyomták és egyre nagyobb címletek jelentek meg. Ennek okán végül dinárban már mindenki milliárdos volt, de a frissiben kinyomtatott legnagyobb címlet értéke néhány nap, végül már mindössze néhány óra alatt tíz márkára zsugorodott.
Jósolni nehéz. Különösen nehéz a jövőt illetően, tehetnénk hozzá tréfásan. Az euró-zóna komoly gondokkal küszködik és komoly kihívások előtt áll. A válság kitörése után az elemzők többsége arról beszélt, hogy az Amerikai Egyesült Államok gazdaságilag jelentősen meggyengülve kerülhet ki belőle, annak nagy nyertesei pedig Kína és a feltörekvő országok, India, Brazília és Oroszország lehetnek. Az Európai Uniót pedig azért nem érinti majd olyan súlyosan mindez, mert viszonylag jól szabályozott pénzügyi- és bankrendszere van, valamint, hogy pénzpiacai többnyire mentesek a „fertőző pénzügyi termékektől”. A feltörekvőknek egyelőre valóban áll a bál. A dollár-euró mérkőzésen viszont most a dollár kezd izmosodni, az euró pedig sántít. Képletesen szólva Achilles sarkával vannak a gondok. A történelem fintora, hogy az Achilles- legenda is a görögöktől származik. Az Európai Unió Achilles sarka azonban lehet, hogy nem csak görög probléma. Ott van még a portugál, a spanyol, esetleg az olasz vagy az ír „sarok” is.
Sokan megjövendölték egyébként a közös valuta bevezetését illetően, hogy az inkább az országok közötti különbségek hangsúlyozására lesz jó, ami egy válsághelyzet alkalmával kerülhet felszínre. Ez most beigazolódni látszik. Az elmúlt napokban voltak olyan pillanatok, amikor úgy tűnt, befellegzik az eurónak. Elsősorban azért, mert a görögök az euróövezetet lényegében fejőstehénnek tekintették. Statisztikájukat meghamisítva, lényegében visszafizethetetlen módon eladósodtak. Mindeközben jelentős és versenyképes iparuk gyakorlatilag nincs. Legfőbb bevételi forrásuk a turizmus, de még azt is elhanyagolták. Ma már ott tartanak, hogy létesítményeik színvonala a török alatt van, vélik nagyon sokan.
Az euró megrendülése egy több szintű paradoxon patthelyzetet, egy csiki-csuki állapotot idézett elő. Érdekes jelenség, hogy amikor „pletykaszinten” megszellőztették Görögország esetleges kilépését vagy kizárását az euróövezetből, az az euró árfolyamának csökkenését eredményezte. Amikor viszont az ellenkezőjéről értesültek a piacok, az ugyanolyan reakciót váltott ki. Hasonló paradoxonok figyelhetőek meg minden szinten. Egészen egyéni szintekig. Tudjuk, hogy baj van az euróval, jobb híján mégis ragaszkodunk hozzá. A se vele, se nélküle állapot jövője még mindig kétesélyes. Elméleti esélye még mindig van annak, hogy az euró hosszú távon is betöltheti majd a „világpénz” funkcióját. Ellenkező esetben pedig egy eleve kudarcra ítélt „romantikus” kísérletként jegyzi majd a történelem.
