Szerintem a megfelelési kényszer korunk csendes betegsége. Sokáig én is ebben a mókuskerékben pörögtem, amíg nemrégiben volt egy olyan beszélgetésem, amit nagyon meg kellett hallanom: egyszerűen nem tartozom senkinek magyarázattal.
A közösségi média kétszínű dolog. Egyfelől áldás, hiszen gyorsan elérjük egymást, megoszthatjuk a boldog pillanatainkat, és vezethetünk egy saját kis online naplót. Másfelől viszont pontosan ez a csapda is: az emberek néhány elkapott fotóból vagy 24 órás sztoriból próbálják összerakni az egész életünket. Én évente egy-két történetet osztok meg. Mégis, az a 24 óra képes volt teljesen felőrölni.
Mert ha feltettem egy képet valakivel, azonnal záporozni kezdtek a kérdések: „Ki ez?”, „Miért vagy vele?”, „Ő a párod?” Ártatlannak tűnő kíváncsiskodások, bennem mégis olyan feszültséget keltettek, mint semmi más. Belső kényszert éreztem arra, hogy válaszoljak, méghozzá úgy, hogy az mindenkinek megfeleljen.
Aztán megálltam, és feltettem magamnak a kérdést: mégis kik ezek az emberek, hogy ekkora nyomást gyakoroljanak rám?
Egyik este rászántam az időt, és végignéztem a követőimet, az ismerőseimet. Kíméletlenül átnéztem a listát, és a felét töröltem. A megdöbbentő nem is az volt, hány embert rostáltam ki, hanem az a határtalan megnyugvás, ami utána átjárta a lelkemet.
Rádöbbentem, mennyire veszélyes, ha hagyjuk, hogy a digitális tér diktálja a lelki békénket. Nem szabad engednünk, hogy a képernyő túloldaláról formáljanak minket. Mert a végső igazság nagyon egyszerű: egyetlen ember van a világon, akinek valóban meg kell felelned – saját magad.
