Anna minden este látta a fényt a szemközti ház egyik ablakában. Pontban kilenckor felgyulladt, és éjfélig égett. Soha nem változott. Évekig csak egy szokásos részlet volt az életében. Egy biztos pont, mint egy halk háttérzaj.
Egy este azonban a fény nem gyulladt ki. Anna furcsa ürességet érzett. Zavarta a sötétség ott, ahol addig mindig világosság volt. Másnap sem gyulladt ki, és harmadnap sem.
Végül összeszedte a bátorságát, és átment a szomszéd házba. A lépcsőház csendes volt. Az ajtó, amely mögött a fény élt, résnyire nyitva állt. Odabent egy idős férfi ült egy fotelben, mellette egy lámpa – az a lámpa.
‒ Ne haragudjon ‒ mondta Anna halkan. Csak… hiányzott a fénye.
A férfi elmosolyodott.
‒ Az nem nekem világított – mondta.
Anna értetlenül nézett rá.
A feleségem sokáig kórházban volt. Azt mondta, ha esténként látja ezt a fényt, tudja, hogy várok rá. Amikor meghalt… nem volt szívem lekapcsolni.
Anna lassan bólintott.
Aznap este kilenckor, a fény újra felgyulladt.
De most már nem csak egy ember miatt világított. Hanem kettőért. És valahol, egy másik ablak mögött, Anna is égve hagyta a lámpát.
Mert rájött: néha nem azért gyújtunk fényt, hogy lássunk ‒ hanem hogy valaki más ne maradjon sötétben.
