Olyan családban cseperedtem fel, ahol az volt a szokás, hogy a vasárnapi ebéd után mindig volt valamilyen sütemény. Ha nagyanyám és édesanyám éppen nem érkeztek sütni, akkor a nagytatám elment a helyi Lukács cukrászdába krémpitéért, sampitéért, habrolóért, islerért, minyonért, dobostortáért és figaróért. Ott valódi házi sütemények voltak a kínálatban, baráti áron. Valójában a 70-80-as években nem számított extra kiadásnak, ha időnként beült az ember a családjával egy cukrászdába.
Hogy manapság milyen áron kínálják a süteményeket, nem tudom, mert amióta megtanultam sütni, nem járok cukrászdába. Ezért is lepődtem meg a minap, amikor megláttam a budapesti Gerbeaud Cukrászdában készült képen a népszerű zserbó sütemények árát. Az még hagyján, hogy 2090 forintba (630 dinárba) kerül egy szelet, de az lesokkolt, hogy ha helyben fogyasztják, ennek a dupláját kell érte kifizetni, azaz 4350 forintot (1310 dinárt). Értem én, hogy a csaknem 170 éves múltra visszatekintő cukrászda a magyar gasztronómia és kávéházi kultúra egyik legikonikusabb helyszíne, és a külföldiek sorban állnak, hogy egy sütemény és egy szelfi erejéig részesei lehessenek ennek a miliőnek, de semmi sem indokolja azt, hogy a kétszeresébe kerüljön a sütemény, hiszen a termék elkészítéséhez ugyanazok a hozzávalók szükségesek, és a pultban való tárolásához ugyanannyi bérleti díjat kell fizetni, legfeljebb a mosogatólány és a pincér bérét spórolják meg, ha elvitelre kérjük. Tehát valójában a név, a helyszín és az élmény van benne az árazásban.
Nekem lenne egy ötletem: elvitelre kérném, majd a számla kifizetése után a kijárat felé vezető úton megenném a dobozból, végül az ajtóban állva készítenék egy szelfit.
