A minap az Artemis–2 küldetés űrhajósai elrepültek a Hold túlsó oldala felett, s egy pillanatban megszűnt a földi rádiókapcsolat, csak a csend maradt a végtelen, sötét semmiben. Ezt olvasva ismerős érzésekkel találkoztam, elmosolyodtam…
A Hold nem egyszerű égitest, az ember ősidők óta jelentésekkel ruházza fel. Az asztrológia nyelvén a Hold a belső világot jelenti – az érzelmeket, az ösztönös reakciókat, mindazt, ami nem mindig látható, mégis meghatároz bennünket. A Hold sötét oldala, amely valójában csupán innen a Földről szemlélve marad rejtve, számunkra a megismerhetetlen, az elhallgatott, a tudattalan szimbóluma.
Édesanyám, aki kedvtelésből beleásta magát az asztrológia világába, sokszor hívta fel a figyelmem arra, hogy erősen ösztönvezérelt Hold-emberként könnyen elsodródhatok, elmerülhetek, lecsúszhatok. Nem így lett. Voltak kemény kilengéseim, megéltem néhány mélypontot és felállást az eddigiek során. Mindig az éjszaka sötétje, a fizikai magány, a teljes mentális elmerülés – és főleg a teljes csönd segített felrúgni magam a mélyből. De a csönd nem végállomás, a magány nem elröppenés a végtelen sötétségbe.
Ahogyan az Orion legénysége számára a fekete űr hideg némasága után a törékeny kék bolygó látványa elhozza az élet egységének bizonyosságát, úgy ahhoz, hogy felismerjem az életem igazán fontos elemeit, időről időre meg kell tennem ezt a kört a Hold túlsó oldalán.
