– Aki nem mossa ki a zokniját, nem kap kimenőt a városba! – harsogta a százados a lábbűzben fuldokló alvóteremben. A bakák többsége mosta ugyan a zokniját, de bárcsak ne tette volna! A megnedvesített, langyosított műszálas anyagban a lábgombák jóval gyorsabban szaporodtak, mint a száraz, az ágy lábához nekitámasztott zoknikban. A száradó anyagból kipárolgó, gombaszagú gőz, ötvöződve az alvóteremben nagy mértékben jelenlevő szerves gázokkal, lecsapódott a jeges ablaküvegekre, és barnás, csúszós filmként homályosította el a kilátást a téli tájra…
Mindez most, negyed évszázad elmúltával jut eszünkbe, miután megjelent a hír arról a találékony vállalkozóról, aki internetes platformokon meghirdette és eladta a büdös zoknijait. A kereslet a portéka iránt hihetetlen tempóban növekedett, az ötletgazda meggazdagodott. Az első pillantásra őrületnek tűnő jelenség hátterében embertani magyarázat rejlik: társadalmunk egynegyede állítólag megmagyarázhatatlan vonzalmat érez idegen embertársának szagskálája iránt – valószínűleg evolúciós dologról van szó. A leleményes zokniárus felfedezte a piaci rést, bátran ráharapott. Arról nem szól a mese, hogy az árut hol szerzi be hatalmas mennyiségben, és hogy van-e szerződése a hadsereggel.
