A férfi mindennap ugyanabban az időben ült ki a tó partjára. Pontban naplementekor.
Kopott padon ült, mellette egy másik, üresen. Mindig üresen. A járókelők azt hitték, valakit vár. Talán egy régi szerelmet. Talán valakit, aki sosem jött el.
Egy kislány egyszer odament hozzá.
– Bácsi, miért nem ül senki a másik padon?
A férfi elmosolyodott.
– Dehogynem, mindig ül ott valaki.
A kislány hunyorított.
– Én nem látok senkit.
– Attól még ott van.
Másnap a kislány visszament. Leült a másik padra.
– Most itt ülök – mondta büszkén. – Akkor most ki ül ott?
A férfi sokáig nézte a vizet.
– A feleségemmel minden este itt ültünk. Negyven éven át. Amikor meghalt, nem akartam elengedni ezt az órát, a naplementét.
A kislány elcsendesedett.
– És most?
A férfi ránézett. A nap épp lebukott a víz mögött.
– Most először nem őt látom ott.
A kislány zavartan mosolygott.
– Hanem?
A férfi lassan felállt. Megigazította a kabátját.
– Hanem azt, aki még ideülhet.
A következő este a pad már nem volt üres.
Nem a kislány ült ott.
Hanem egy asszony, kezében termosz.
– Azt mondta, szereti a citromos teát – mondta halkan.
A férfi bólintott.
– Régen igen.
– És most?
A férfi elvette a poharat.
– Most új ízeket tanulok.
Azon az estén a másik pad végre nem az emlékeké volt.
Hanem a jövőé.
