Télen valahogy mindig a nyár jut eszembe. Nem akkor, amikor december elején még romantikus a hideg, és jólesik a forró tea meg a vastag kabát. Hanem január közepe felé, amikor a szürkeség már nem hangulat, hanem állandó díszlet, és a nap inkább csak adminisztratív jelleggel kel fel.
Ilyenkor nem a nagy dolgokra gondolok. Nem utazásokra, nem fesztiválokra, nem a „majd egyszer” típusú tervekre. Hanem apróságokra. Arra, amikor este kilenckor még világos van. A bőrön maradó napmelegre. A szúnyogcsípésekre, amik idegesítőek, de valamiért mégis azt jelentik: élünk. Arra, hogy egy pad nem hideg, hanem csak egy pad. Hogy a városnak szaga van. Hogy az idő nem ellenünk dolgozik, hanem velünk.
Télen minden lassabb. Az emberek, a gondolatok, a mozdulatok. Mintha az egész világ energiatakarékos üzemmódra váltana. Nyáron viszont pazarlunk. Idővel, alvással, estékbe nyúló beszélgetésekkel, hirtelen döntésekkel. És furcsa, de ez a pazarlás valójában nagyon is takarékoskodás: emlékeket gyűjtünk a hidegebb hónapokra.
Talán ezért gondolkodom télen a nyárról. Mert a nyár nem csak egy évszak. Hanem egy állapot. Egy emlékeztető arra, hogy könnyebbnek lenni nem felszínesség, hanem bátorság. Hogy nem minden napnak kell jelentőségteljesnek lennie ahhoz, hogy jó legyen. Elég, ha meleg van, és nem sietünk haza.
És persze tudom: amikor majd nyár lesz, biztosan panaszkodunk a hőségre, az izzadásra, a zajra. Így működünk. De most, a vastag pulóverek és a korán sötétedő délutánok között, a nyár nem hőség. Hanem ígéret.
