Platón a jó szónoklatnak három föltételét határozza meg; a született szépérzéket, az elrendezésre való készséget és a lélekismeretet. Ezen három együttes jelentkezését a szónokban benső szépségnek, karizmának vagy a jellem kisugárzásának éli meg az őt hallgató.
Szókratész Platón dialógusaiban – természetesen ironikus felhanggal – többször is elpanaszolja, hogy maga nem ért a kiművelt beszéd, a retorika tudományához, mégis amikor befejezi a szónoklatát, mindenki elragadtatva dicséri annak szépségét. Világos, hogy mit akar ezzel mondani Platón: habár Szókratész kiváló ismerője volt a retorika tudományának, beszédeiben sohasem a mesterségbeli ismeretre helyezte a hangsúlyt. A szónoklatai mégis magával ragadóak voltak, mivel a beszéd mindenkor visszatükrözi a jellem benső szépségét; annak a szavakban való kivetülése.
Ezzel nem azt kívánja kijelenteni Platón, hogy a karizmatikus ember számára a retorika egy elhanyagolható, haszontalan tudomány volna, csupán azt, hogy a benső szépség beszédben való kivetülésével szemben másodlagos fontosságú az elokvencia, vagyis hogy a szónoklat központi szervezőelvének nem a retorikának, hanem a jellemnek kell lennie.
Ebből rögtön látszik, hogy egy, a platóni mérce szerinti szép beszédre egyedül a nemes lélek lehet képes.
