Édesanyámtól úgy tanultam, legalább kétszer egy évben átfogó nagytakarítást kell tartani. Ez azt jelenti, hogy a fiókok, szekrények tartalmát ki kell pakolni, újra rendszerezni az időközben megszaporodott holmikat, kiszelektálni a feleslegessé váltakat, minden sarkot át kell törölni, s majd csak ezek után következhet a felületek takarítása, textilek mosása, ablaktisztítás stb. Ez a cseppet sem egyszerű és hosszadalmas munka hagyományosan a karácsonyi és a húsvéti ünnepeket előzte meg a gyermekkoromban, s a családban mindenkinek megvolt a maga feladata.
Saját háztartásomban is továbbviszem édesanyám jó szokását, és mindig megfogadom, elég időt szánok mindenre, úgy szervezem, hogy ne roppanjak bele a suvickolásba, mire elérkeznek az ünnepek.
Ahogy azonban az lenni szokott, ember tervez, Isten végez, az idén éppen az utolsó pillanatra maradt minden, és mivel a munkahelyen sem lett kevesebb a feladat, az összeroppanás eléggé sanszos. Valamelyik éjszaka, miközben éppen a csempéket töröltem át a fürdőszobában, eszembe jutott, hogy talán nem is volna muszáj mindent egyedül végeznem. Esetleg a szokásosnál valamivel több munkát bízhatnék a gyerkőcökre, a férjem magas növését is jól kihasználhatnám bizonyos feladatoknál.
Mi tagadás, senki nem fogadta kitörő örömmel a lehetőséget, főleg a gyerekek adtak hangot a nemtetszésüknek. Ekkor gondoltam egyet, leírtam az elvégzendő teendőket egy papírra, majd szépen beáraztam őket. A pénzkereseti lehetőség már elgondolkodtatta a lurkókat, s végül még veszekedtek is egy-egy jobban fizető feladaton.
Most egész jól állunk a nagytakarítással, már csak az a kérdés, vajon én kinek nyújthatom be a számlát…
