Vajon léteznek-e valódi véletlenek?
Találkozhat-e két ember csupán úgy, mintha a világ kusza szövésének egy elszakadt szála sodorná össze őket? Véletlen volna, hogy első pillantásra ugyanaz a különös, ösztönös ellenszenv lobban fel bennük – az a furcsa zsigeri érzés, amely mégis néhány lopott óra alatt halk barátsággá szelídül? Hogy később egy terasz hűvös, nyikorgó székén ülve, cigarettafüstbe burkolózva már életük legapróbb részleteit mondják ki egymásnak, mintha ezek a történetek mindig is erre a pillanatra vártak volna?
Lehet-e véletlen, hogy az az ember, akit talán elsőre jobbnak látszott volna elkerülni, mégis eltűntet tőlünk valamit? Egy apróságot – egy tárgyat –, amely bár semmiség, mégis olyan, mintha finom jel lenne arra, hogy az útjainknak újra találkozniuk kell.
Mert minden találkozásnak oka van.
Minden félmondatnak, mozdulatnak, minden tekintet és mosoly villanásának. Aki betoppan az életünkbe, hoz valamit. Lehet, hogy nem nagyot, nem látványosat – de olyat, amire éppen akkor vagyunk készen.
Néha éppen az mutatja meg mindezt, akitől a legkevésbé várnánk. Az az ember, aki elsőre talán távolságtartónak, kissé zártnak tűnik, és akinek a kedvessége mintha valami finom önzés mögé lenne rejtve. Aki mégis ott ül mellettünk hajnalban, a derengő fény fakó aranyában, és mi azon kapjuk magunkat, hogy olyan titkokat mondunk ki neki, amelyeket addig magunk előtt is őriztünk.
Az idő ilyenkor elcsendesedik, lassabban lélegzik, és egyszer világossá válik: nincsenek véletlenek.
Csupán pillanatok, amelyeket láthatatlan rend köt össze – és emberek, akik pontosan akkor érkeznek hozzánk, amikor szükségünk van rájuk.
