Kislányos arca derűt áraszt, karizmatikus kiegyensúlyozottságot sugároz, az életbe vetett hitet közvetíti, mandula szemével optimistán tekint ránk a fotóról. Igyekezett becsületes lenni, az embertársaival kedves és közvetlen volt, segített, akinek tudott. Sokat nevetett a barátaival, szerette a száguldást. Egyetemre járt, a családja nagyon büszke volt rá. Aztán állást talált, a hivatását világmegváltó, fiatalos lendülettel élte meg. Feleség lett, édesanyja. Gyermekei imádták, ő pedig végtelen szeretettel várta, simogatta, óvta és féltette őket. Tanított, abban a reményben, hogy megfogadják jótanácsait, boldogok lesznek és megállják a helyüket ebben a mindenféle színű és arcú világban.
Szombaton hűvös, de csodás mélykék égbolt köszöntött ránk, régóta nem láthattuk ilyen egészséges színűnek. Talán a minapi heves esőnek köszönhetően nem volt csupa por a levegő, tisztán lehetett érezni a gyermekkor nyár végi mágikus illatait. A nap kicsit sem tűzött erősen, inkább csak szeretettel simogatott. Egy ilyen varázslatosan könnyed nyári napon hunyta le a szemét örökre. Hosszú, szenvedésekkel teli harc után engedte el szerettei kezét. A betegség már jó ideje gyötörte, fordította ki önmagából és méltóságából. Fosztotta meg lépésről lépésre attól a vágyálomtól, hogy felnőtt korukban is támogathassa gyermekeit. Nem ismertem, sohasem beszélgettünk, barátnőm barátnője volt. Most mégis siratom.
