Igazán furcsa évszak ez a tavasz. A komor, hideg téli napok után, alig várjuk, hogy megérkezzen, hogy végre-valahára kimozdulhassunk a szabadba, viszont annak ellenére, hogy a hőmérő higanyszála végre kimozdult a depressziós, fagyos mélységekből, testünk – legalábbis egy ideig – továbbra is kényelmesen átfordulna a másik oldalára és tovább durmolná a téli álmát.
Márpedig a természet ébredezik. A madarak csicseregnek, a virágok nyílnak, a nap ragyog (feltéve, ha nem esik az eső napokon keresztül), én pedig csak ásítva veszem mindezt tudomásul.
Téli álmot ugyan nem aludtam, de valahogy mégis úgy érzem, mintha most kéne felocsúdnom egy több hónapos vegetációból.
A tavaszi fáradtság rejtélye számomra örök talány. Télen persze érthető: hideg van, sötét, az ember legszívesebben egy pokróc alá költözne egy bögre kakaóval. De tavasszal? Ilyenkor lenne itt az idő a szárnyalásra, mégis úgy érzem, mintha ólomból volnának a végtagjaim.
Azt mondják, a megoldás egyszerű: több mozgás, kevesebb cukor, sok víz, friss levegő. Logikus, de ha őszinte akarok lenni, egy tavaszi délutánt még mindig jobban el tudok képzelni egy kényelmes kanapén, mint, mondjuk, az ártéri töltésen futva. Persze, majd egyszer, amikor a természet mellett a motivációm is felébred.
Addig marad a tudat, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Valószínűleg minden második ember épp most ásít egy nagyot, miközben az ablakon át csodálja a nyíló virágokat – és titokban arra gondol, hogy jó lenne folytatni a szundikálást.
