Sokan a közösségi oldalakról tájékozódnak. Azt olvassák el, amit éppen eléjük dob a rendszer az alapján, hogy általában mire szoktak rákattintani, rákeresni. Az is elmondható, hogy a legtöbben csak felületesen olvassák el a dolgokat, átszaladnak a bejegyzéseken, a megosztott újságcikkeken. Én most kétszer egymás után is begyűjtöttem egy rakás gratulációt úgy, hogy vagy nem nekem kellett volna címezni a dicséretet, vagy már rég aktualitását veszítette.
A kolléganőm remek kommentárt írt azzal kapcsolatban, hogy Zentán az elültetett kis fák közül sokat kitörtek, és én megosztottam ezt az írást. Senkinek fel sem tűnt, hogy nem én írtam, pedig az oldalon legfelül azonnal látni a szerző nevét, mégis tömérdek gratulációt kaptam érte. Aztán a minap a Facebook előhozott nekem egy hat évvel ezelőtti fotót, amely azt a pillanatot örökítette meg, amikor újságírói díjat kaptam. Akkor ezzel büszkélkedve posztoltam róla, és most szép emlékként újra megosztottam, de odaírtam, hogy jó visszagondolni erre az x évvel ezelőtti eseményre. A legtöbben csak a fényképet látták, amelyen virágcsokorral a kezemben díszelgek és megint érkeztek a gratulációk. Nem magyarázkodtam, gondoltam így is jó. A gratulálók már régen tovább pörgették az oldalt és azóta további dicséreteket osztottak ki.
