Ma van a menekültek világnapja. Négy évvel ezelőttig csak azt éltük meg, ahogyan a balkáni háború következtében menekültek hozzánk a boszniai, a horvátországi meg a koszovói emberek. Mostanság már nekünk is valóság lett az, amit eddig csak a televízióban láttunk: tömegével érkeznek hozzánk is a keleti országok migránsai.
A kezdetektől fogva szinte havonta felkerestem a búvóhelyükön őket. Három évig Szabadkán bujkáltak az erdőben, és csak este merészkedtek ki a városba, akkor sem tömegével, csak ketten egy csoportban. Nem tudom, mi változhatott meg, de ma már tömegével járnak a városban, Magyarkanizsán meg nemcsak hogy belakták a város központját, de azt is mondhatnám, hogy megszállták. A helybeliek ugyanis nem viszik a gyermekeiket arra sétálni, nem játszanak a kanizsai kisgyerekek a játszótereken, mert a szüleik féltik őket.
Joggal. Nem tudhatjuk, hogy valamilyen betegséget behurcolnak-e, vagy sem. Sokakkal ellentétben én mégis sajnálom őket. Láttam egy-, két-, hároméves kisgyerekeket a családjukkal. Nagyon szomorúak és fáradtak voltak. Azt gondolom, senki sem indul ilyen aprócska gyerekekkel útnak, ha nincs rá nyomós oka. Megállítani őket csak úgy lehetne, ha ott, ahol éltek, élhető mindennapokban reménykedhetnének. Azt gondolom, hogy pillanatnyilag Európa legnagyobb problémája a menekültprobléma. Sokan arra figyelmeztetnek, hogy ez egyre csak fokozódik.
