Néha bizony a „kisdolog” is nagyon nagy és komoly tud lenni. A „nagydologról” nem is szólva. Mielőtt még valaki túlontúl komolytalannak bélyegezné meg a mai témát, és fejcsóválva tenné félre a lapot – megnyugtatom, hogy a „dolgok” érintettsége csupán annyi lesz, amennyi bármelyikünket érhet egy városi séta során. A vendéglőkben már kitették a feliratot a mellékhelyiség ajtajára: „Csak vendégeink részére!” Sőt van, ahol külön elektromos zár védi az illemhelyet az esetleges „betolakodóktól.”
Mit tehet hát az egyszerű halandó?
Ha férfi, akkor némi szerencséje, hogy kevésébé nézik rossz szemmel, ha éppen beül egy kocsmába. Sőt „folyó” ügyeinek intézését akár elhagyatottabb, bokros rész, netán egy transzformátor árnyéka is megoldja. Mi van azonban, ha komolyabb az ügy? Hogyan oldja meg ezt a kényes kérdést egy nő? Ma, amikor nagy tereket építünk, rendezzük a várost, talán eszébe juthatna valakinek ez a kérdés is. Csak azért, mert ez sokunkat érintő közügy. Van ugyan egy letűnt kort felidéző létesítmény szinte a város szívében, amely nem hogy nem működik, de ha most feltenném ide az ott készített fotót, a legsúlyosabban vétenék a közízlés ellen. Ilyen állapotban, ahogyan most áll, nem szépséghibája Topolyának, hanem a szégyene.
Jobb hiján pedig maradnak a bokrok meg a transzformátorok mögötti területek...
