Eszembe jut néha egy-egy régóta nem használt szó, amely felébreszti emlékeimet is. Most például a SPULNI. Anyai nagyanyám varrónő volt, a nagyapám testvére foltozóvarga, vagy papucsos, illetve cipész, mindegy, hogyan nevezzük, a lényeg, hogy a cérna az alapeszközei közé tartozott. A cérnát pedig akkoriban spulnira tekerték. Talán most is, de meglehet, sokan cérnával sem találkoztak, nem hogy az egykori, fából esztergált spulnival.
Pedig micsoda remek dolog volt ez a fából készített orsó! A gyerekek megkaphatták, miután a rácsévélt cérnát, zsineget elhasználták a szülők, nagyszülők, szomszédok.
Gyerekjáték volt a spulni, ügyesebb felnőttek gyufaszálakból, fogpiszkálókból, a cirokseprű szálaiból játékokat varázsoltak belőlük; disznót, birkát, tehenet.
Volt egy másik szerepe is a spulninak: egyik oldalán négy apró szöget kellett beleütni a gömbölyű peremébe, majd háztartástan órán egy kötőtű és némi fonal fölhasználásával végtelen kukacot tudtunk „kitermelni” az orsó másik végén. Voltak ügyesebb felnőttek, akik a cérnaspulniból jojót fabrikáltak, ami a korabeli szegényes gyermekjátékszerek egyik remek kiegészítőjévé vált. Ettől kedvesebb csak a csontcsikó volt, amit gyermeki ésszel „csoncsikó”-nak neveztünk. Hiszem, hogy ez az elnevezés is kihalóban van nyelvünkből.
