Zsíros malacok ültek a széles fotelokban. A karfákon csorgott lefelé a szaftjuk. Röfögéssel tarkított beszédük időnként kétségbeesett visításba csapott át. Gyakran komoly gondot okozott a furcsa kifejezésmódjuk értelmezése. Nem lehetett kivenni a civakodásuk kiváltó okát, de a kezdeti csendes társalgásuk negyed óra alatt éles hangú vitatkozásba csapott át. Az okkersárga teremben mintegy ötven hevesen gesztikuláló malac mocorgott mérgesen a fotelokban. Rövidesen áporodott, édeskésen büdös szag kezdett el terjengeni. A malacok izzadtak. Nagyon. Egyszer csak az egyik feszes öltönyben tetszelgő malac nem tudta tovább türtőztetni magát, felpattant, és visítozva kürtölte világgá az igazságát. A dühtől tajtékozó pofájából érthetetlen hangok zavaros folyama áradt. A hektikus fellépés csak olaj volt a tűzre. Az édeskés-büdös-savanyú levegő dögtemetőre emlékeztető szaggá változott. Vagy egy tucat malac ugrott a terem közepére, és ugyanolyan érthetetlen hangon hörgött-visított a már-már elviselhetetlenül bűzös levegőbe. A tökéletes szellemi anarchia légkörét a legkövérebb malac törte meg. Erősen izzadt, mellső lábai szinte odatapadtak karfákhoz. Egy darabig némán szemlélte a felfordulást, s egyszer csak megszólalt emberi hangon:
– Hogyan képzelitek kedves társaim, hogyan képzelitek a folytatást? Hogyan akarjátok uralni a kinti világot? Tanuljatok meg higgadtak maradni, és könyörgöm, tanuljatok meg beszélni!
A malacok akárcsak az engedelmes komondorok, szemüket lesütve, hang nélkül visszaültek a zsíros foteljaikba.
