Először a férfiak mentek el, nemcsak legényemberek, hanem férjek, édesapák is. Előbb csak a pénzt hozták-küldték haza, majd aki tehette, vitte magával a feleségét, sőt, a gyerekeit is. Aki a gyerekeit nem vihette, az itt hagyta az idős, a generációs különbségekkel, a serdülők magatartásbeli problémáival megküzdeni nem tudó nagyszülőkre.
Jöhettek haza bármekkora luxuskocsival, építhettek bármekkora házat a hazatérésre, hányavetett sors volt a vendégmunkásoké.
Amit akkor még ideiglenes külföldi munkavállalásnak neveztek, az 1965 után kezdődött, s míg egy évvel korábban még 100 ezer jugoszlávot tartottak nyilván a fejlett tőkés országokban, addig 1971-ben már 750 ezret, 1973-ben egymilliót.
A mi falunkból és a környező településekről sokan mentek el a jobb megélhetés reményében. Sokan jöttek úgy vissza nyugdíjas korukban, hogy már nem tudták élvezni a megteremtett anyagi biztonságot – vagy azért, mert az egészségüket áldozták érte, vagy azért, mert hiába szerették volna, ekkor már késő volt összekovácsolni a szétesett családot.
Biztosan emlékeznek még rá, vagy hallották ezt az idősebbektől a mai fiatalemberek. Mert nem sokat teketóriáznak – szinte azonnal viszik magukkal a feleségüket, gyermekeiket. Nemcsak legényemberek indulnak útnak ugyanis egyre többen a jobb megélhetés reményében, hanem négy-öttagú, kisgyerekes családok is. Nap mint nap újabb útra kelőkről hallani. Egyszer majd ők is különféle elemzések, szociológiai kutatások tárgyát képezik. Talán akkor, amikor elöregedett, elaggott társadalmunkat veszi valaki górcső alá.
Nem tudom, mi lesz azoknak az elemzéseknek a mérlege, de azt igen, hogy az útnak indult, kisgyermekes családok hiánya máris sajgó fájdalom.
