Sokan. Nagyon sokan. Túl sokan vannak. Az elszegényedettek. A peremre sodródottak. A lelkileg megrokkantak. Egykori bölcsek oltalmazottaknak nevezték őket, akik sérelmére nem követhető el gonoszság, mert e vétkezők tettét „bánja, s nem szenvedi el az Isten”.
Közülük eggyel naponta találkozom. Kifürkészte délutáni sétám útját, s hol itt, hol ott áll elém. Hosszú, kócos hajával, lebiggyedt alsó ajkával türelmetlenül vár adagjára. Átnyújtok neki egy cigarettát. Nem engedem, hogy a dobozban turkáljon, mert összemorzsolja tartalmát. Dühös a világra, dühös rám is. Leány vagy fiatalasszony? Nem kérdezhetem meg, mert néma, vagy arra ítélte önmagát. S nem is igényli a csevegést, mire szemügyre vehetném, már el is viharzott.
Nem sorolható sem a jámborok, sem az oltalmazottak közé az az ismeretlen valaki, aki besurrant a lakásunkba. Mesteri érzékkel megérezte, melyik fiókot kell kihúznia, s elorozta a dinárkészletet, s érthetően a keménybankót is, hiszen a hazai valuta árfolyama ingadozó. Dehogyis haragszom rá, önmagamat hibáztatom, mert elfelejtettem bezárni az ajtót.
Javára írom, hogy tapintatos viselkedésével nem zavarta meg álmomat, nem fosztott meg a számomra felbecsülhetetlen értékű kegytárgyaktól, amelyeket el is adhatott volna. Meghagyta nekem a munkácsiak kézügyességének örök emléket állító díszes fadobozt, a másfél évszázados imakönyvemet, amely zsebemben is elfér, s lenyűgöző a nyelvezete.
Talán szűkös anyagi helyzete vitte rá, hogy eltulajdonítsa mások pénzét. Miért is zárnám ki, ha egyszer jobbra fordul a sorsa, bekopog, s visszaadja az ideiglenesen felhasznált összeget.
Sem elnézésére, sem a kamatra nem tartok igényt.
