Rozsdás, magas konzervdobozba tette a kereszt mellé a virágcsokrot. Vagy ha nagyobb volt a csokor, akkor egy lecsempült szájú uborkásüvegbe. Máskor meg, néhány borulásgátló kaviccsal az alján, megtette a levágott nyakú pillepalack is.
Ma már nem drágák a műanyag vázák, miért nem vesz? A kérdésre csak egy legyintés volt a válasz. Majd miután elrendezgette a virágokat, mégis adott egy egyszerű, tömör magyarázatot:
– Úgyis ellopnák.
Most, hogy a temetőket jártuk, mindenütt láttam a fehér és barna műanyag vázák erdeit. Tettem én is a sír mellé, arra gondolva, hogy talán más is hozhat vágott virágot az elhunyt szeretteim emlékét idézve.
Már a halottak napja előtt eltűntek. A szélfúvás ellen védő vékony, szinte láthatatlan dróttal a fejfához erősített koszorún pedig megtörtek a szirmok – a markoló kéz dolgavégezetlenül távozott ugyan, de meghagyta a nyomát a virágokon.
Úgyis ellopnák – visszhangzik bennem a hajdani magyarázat. Vajon milyen ember az, aki ilyesmire vetemedik? Eszébe jut-e, hogy valakinek fájdalmat okoz?
