A napokban a sírkertekbe látogatunk. Különös hangulatban idézzük elhunyt szeretteink emlékeit. Ilyenkor valahogy minden elcsendesedik kívül is, meg belül is. Az elmúlás elkerülhetetlensége és titokzatossága szótlanná tesz bennünket, meg a bűntudat, hogy akit elveszítettünk, nem szerettük eléggé. Nem mondtuk neki elégszer, amíg lehetett, hogy szeretjük.
Hónapok óta gyötör az az érzés, hogy azokat sem becsüljük meg, akik még itt vannak. Minden vállalatban a leépítés, az elbocsátás a divat. A trend minél kevesebb embert fizetni, és a megmaradtak kevesen minél több profitot termeljenek. Számtalan olyan történetet halottam és láttam magam is, hogy 35-40 évnyi munka után, nem megbecsült munkatársként vonult nyugdíjba az, aki mondjuk 18-20 évesen került a céghez, hanem alig várják már, hogy megszabaduljanak tőle, menjen csak, kevesebben leszünk, vagy a másik eset: kell a hely a fiataloknak.
Elképesztő. Semmilyen értéke nincs a munkatapasztalatnak, nem jelent semmit az egy munkahelyen eltöltött három, négy évtized, a szakmában szerzett tekintély, a tapasztalat.
A világ csak nyargal, nyargal, és taposnak el mindenkit. Aki nyugdíjérett, az le a vasútról. Nem ünnepséggel búcsúztatják az embereket, mint hajdan, nincs ajándékozgatás, aminek nem is az ajándék volt a lényege, hanem az emlék, a gesztus, hogy számítottál, jó volt veled dolgozni, része voltál a vállalatunknak.
Most, az elcsendesedés napjaiban sokat gondolok azokra a kollégáimra, akik nyugdíjba mentek, meg a szomszédaimra, akiktől az élet peremére sodródás történeteit hallottam.
