Zsebemben kavics. A kő kavicsként simul. Ilyenkor arca van, vonásai, erezete, sarka, színe és sorsa. A kavics jön, s megy. Viszem. Kaptam. Szent Antalként követ utamon. Jó, mert hűséges társ, és bármikor kezemet keresi, eldobhatom. A kő vers is, mit a költő magasba dob, meg minden, mi visszahull. Káromkodás és fohász, por és hamu, élet és halál. Vacak. Végtelenül bonyolult, mint minden apróság, amely a teljesre, az egészre, és annak gazdag udvarára nyit kaput. A kapuk befelé nyílnak, az ablakok kifelé. Egyszerű. A kapun testünk érkezik a való világba, az ablakon lelkünk, tekintetünk távozik a tágas világtalanságba. Fel-feldobnak, s alá hullunk, végtelenül bonyolult apróságként. Az élet vize, ha magába fogad, forgat, sodor és csiszolva visz, egyenes vagy kanyargó mederben. Végül letesz. Kavics leszünk, ha eleget koptunk, fövenyen, sarkon vagy tenyéren, zsebben, ha adnak vagy kapnak. Jel leszünk, hajnal és alkonyat, a jóságos semmi vagy az eltűnő valami, mely, ha eljön az ideje, kilép az arra való ablakon, és hiánya bizonyítja, itt járt. Hajolj le, vedd fel, saját kavicsod! Tiszteld és add tovább! Önmagad. S ha elejtenek, Szent László tallérjaként koppansz. Zsebemben kavics, zsebedben kő. Hegyeket mozgatunk, ne szégyelljük, ha egyszerre lépünk.
