Hontalan – állapítottam meg nyomban, amint a Kosztolányi-büszt melletti padon ülve hozzám ért az elhanyagolt külsejű férfi.
De rosszul mondom, hiszen nem volt ápolatlan, s öltözéke sem volt szakadozott vagy rongyos, inkább avíttas és kopott.
Talán a helyszínben is tévedek. Meglehet, a városháza mellett találkoztam vele, vagy az evangélikus templom előtti padok egyikén. Hogy hontalan, azt is később gondolhattam el, hiszen váratlanul lépett mellém, kezében egy képet szorongatva. Azt hittem, Jézus kegyelmével fordul az emberekhez, de a kifehéredett és szemcsés fotón nem Jézus, s nem is egy szent volt látható, hanem egy gyönyörű mosolyú nő. Bár a szakállas idegen egy szót sem szólt, a szemével mintha azt szerette volna tudatni, hogy számára nagyon fontos ez a valaki. A táskámban apró után kutató kezemet visszavontam, s elkezdtük a néma kérdezz-feleleket. Az anyja, az unokája, testvére? – próbálkoztam, majd mivel minden találgatásra csak a fejét ingatta, s azt hittem, egy szerencsétlen bolonddal van dolgom, aki a szemetesben találta a képet, szedelőzködni kezdtem: Hagyjon engem a játékaival! Már éppen felálltam, amikor a kezembe nyomta a képet, s felmutatta a hátoldalát, amelyen csak egy homályos aláírás állt: Szeretettel: Kató.
De ki az a Kató? – kérdeztem bosszúsan. Ám a szakállas férfi csak állt kissé megrogyasztott térddel, s immár valóban aprót követelő, kinyújtott jobbal, míg a fotót gyorsan visszagyűrte bal kezével a mellzsebébe. Tekintetében némi zavart láttam, arcán pedig a tébolyultak mosolya játszott.
