A shakespeare-i „Lenni vagy nem lenni” kérdés a vajdasági magyarok körében „Menni vagy nem menni”-vé alakult át. Egyre többen próbálnak szerencsét külföldön, s valóban nincs olyan, akinek barátja, ismerőse, rokona ne hagyta volna hátra eddigi életét, s vágott neki a reményei szerint szebb és jobb jövőt biztosító, Szerbiától északra fekvő területnek. Titkárnő, üzletvezető, általános iskolai tanár – csak három példa, amelyeket én ismerek. Első ránézésre semmi közös nincs bennünk, de azért mégis van: az egyik, hogy valamennyien Németországba mentek (2012-ben ebben az országban egy év alatt 30 százalékkal nőtt a magyar állampolgárok száma!), a másik pedig, hogy valamennyien ezt azután tették meg, hogy megkapták a magyar állampolgárságot. A szerb útlevéllel az embernek a napjai szó szerint meg vannak számlálva az Európai Unióban, míg a magyar papírokkal a munkavállalás is zökkenőmentesebb. A három ismerősöm nem indult volna el, ha nincs magyar állampolgársága. Dehogy áll nekem most szándékomban bárkit is felelősségre vonni, kritizálni, mert a határon túliak gyorsított, könnyített eljárás során magyar állampolgárok lehettek, hiszen ennek köszönhetően sok ember végre több évtized után ismét világot láthatott. De az, hogy valaki magyar állampolgár lesz és elhagyja Szerbiát, egy jelenség, amelyről Vajdaságban egy szó sem esik. Hallgat a politikus, nem elemez a szociológus, nem foglalkozik vele a sajtó. Úgy tűnik a régi, jó berögződés, mely szerint, „amivel nem foglalkozunk, amiről nem ír az újság, az nincs is” ezúttal is virágkorát éli. S történik mindez a 21. században, amikor az információ – kis túlzással – fénysebességgel jut el az internet felhasználóihoz. Aki találkozik az illetékesekkel, akik még mindig azt hiszik, hogy amiről nem adnak hírt a tájékoztatási eszközök, az nem létezik, legyen szíves, adja át az üzenetet, amely megegyezik ennek a rovatnak a címével...
