Vétek nem élvezni a vénasszonyok nyara adta meleget és derűs napfényt, ezért minap én is nyakamba vettem a várost, hogy fényképezőgépemmel megörökítsem az őszi táj gyorsan fakuló szépségét. A Tisza-parti sétányon szerelmespárok egymást átkarolva, fittyet hányva az idősebb pletykafészkek vizslató szemeire bandukoltak a rozsdás lombkoronába takaródzó gesztenyefák alatt, a horgászok pedig a délutánjukat bearanyozó halfogás reményében üldögéltek türelmesen a folyó partján, a víztükrön lebegő úszóikat figyelve, egyben reménykedve abban, hogy mégsem üres szákkal térnek haza. A vasárnap délutáni idillt hirtelen egy anya korholása szakította félbe. Hangosan, szerbül, bosnyák tájszólással szidta alig tizenéves gyermekét, aki csínytevésével valami igencsak üszkös, rossz fát tehetett a tűzre, s most kénytelen-kelletlen nyeldeste a góbéné szórta füstöket. A minden jel szerint háborús menekültként az észak-bácskai kisvárosba tévedt édesanya kiabálásából nem derült ki, mit is követhetett el a csemetéje, de alaposan kiverhette a biztosítékot, mert a középkorú asszony többször is elismételte, hogy ebben az országban ilyet nem szabad csinálni, mert a törvény bünteti. Miután elhallgatott, a szemét lesütő kisfiú a következőt kérdezte édesanyjától: „És ugyanezt Boszniában megtehetem?” Az asszony hosszas hallgatás után megszólalt: „Igen, megteheted. Ott ugyanis nincs törvény” – vágta rá eltökélten, s a kisfiú kezét megragadva elsietett. Hirtelen se köpni, sem nyelni nem voltam képest, csak a távolodó asszonyt és a kisfiát bámultan meghökkenve. Az ez idáig langyos délutánt jeges szellő fuvallata kergette szét, és a mosolygó napocska is sötét fellegek mögé bújt szégyenében.
