Hála az égnek! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten a minap, amikor láttam, hogy alig néhányan lézengenek a boltban. Siettem, egy gyors bevásárlást azonban még meg kellett ejtenem. Csakhogy a kasszánál megállt az élet.
Egy idős bácsika hosszasan kutatott hatalmas kabátja mérhetetlenül sok zsebében a pénztárcája után – meg is lett, az utolsó zsebben. Néhányszor körbeforgatta, mire nagy nehezen megtalálta rajta a cipzárt. Húzta, előbb finoman huzigálta, azután egy erőteljes rántással végre kinyitotta a dugig tömött tárcát. Akarva-akaratlanul is láttuk, volt abban mindenféle kártya, cetli meg pénz is dögivel.
– Hétszázhatvan dinár – mondta ötödször, végtelen türelemmel a kasszánál ülő eladónő.
A bácsi a szódásüvegalj-vastagságú szemüvege elé tartotta a tárcát, alapos válogatás és némi tűnődés után előkotort két ezrest meg valamennyi aprót.
– Csak hétszázhatvan dinár – mosolygott rá az eladónő, miközben már igencsak kezdet torlódni a sor a kassza előtt.
Újra cipzárkeresés, matatás a különféle címletű bankók között – majd a bácsi diadalittasan kivágott egy ezrest és egy ötszázast, meg némi aprót (száz, kétszáz dinárosokat).
– Nem kell ennyi – adta vissza a még mindig türelmesen mosolygó hölgy az ezrest, a többiből pedig leszámolta az összeget, visszaadta a visszajárót.
A bácsi nagy nehezen megtalálta a tárcán a rekeszt, először ugyan mellétette a pénzt, de másodszorra már bele. Mivel látták, hogy nem lát, a közelében lévők segítettek neki belerámolni a szatyorba, kinyitották előtte az ajtót, valaki a könyökénél fogva „levezette” a küszöbön. Én álltam mögötte, így a többiek nem láthatták, ami ezután történt. A bácsi nagy erőlködve felkapaszkodott egy böhöm nagy traktorra, körül se pislantva kivágott egy személyautó elé, és elindult.
Vigyázz, lehet, hogy éppen feléd tart!
