Közeledik a hideg tél, és mint valószínűleg sokan, én is már előre fázom. Ha hinni lehet egyes előrejelzéseknek, fagyos napok várnak ránk.
Emlékszem kislánykoromban, úgy 15–20 évvel ezelőtt még szénnel meg tűzifával fűtöttünk. Minden évben megrendeltük a szenet, és apám meg a nagyapám talicskával hordták be a fáskamrába. A szomszéd már akkor gázzal fűtött, és nem győzött dicsekedni, hogy csak 90 parába kerül egy köbméter gáz, ami azt jelentette, hogy egész télen annyiba került neki a fűtés, mint nekünk 2–3 tonna szén. Mondta is a szomszéd nevetve: Ti még mindig szénnel fűtetek? Biztos kétszer akartok melegedni, most, amíg behordjátok, és a télen, amikor majd begyújtjátok a kályhát. Így is volt.
Persze a szénnel való tüzelésnek is megvolt a maga varázsa. A hideg estéken élvezettel hallgattam a tűz pattogását a cserépkályhában, barátságos meleg volt, és semmit sem szerettem jobban, mint a meleg kályha mellett lustálkodni és egy jó könyvet olvasni.
Apám végül megelégelte a dolgot, a szénnel való hercehurcát, és mi is bevezettük a gázfűtést, hogy áttérjünk az olcsó fűtőanyagra. Persze, már a következő télen megdrágult a gáz, és utána minden évben egyre jobban emelkedett az ára. Előbb két dinár volt, majd tíz, húsz, harminc, ma pedig már az egekben van az ára.
Így most már a gáz is kétszer melegít bennünket: egyszer, amikor befűtünk, és másodszor, amikor megérkezik a számla.
