A Jó reggelt! a Magyar Szó egyik legrégebbi rovata, emlékszem, már gyermekkoromban is többször olvastam, amikor még a szüleim vásárolták az újságot. Később aztán tinédzserként jókat szórakoztunk azon a barátaimmal, hogy hetente-kéthetente akadt valaki, akinek épp ebben a rovatban jutott eszébe elpanaszolni, hogy a városi buszon a lábára léptek és még bocsánatot sem kértek, vagy azon sopánkodni, hogy „a mai fiatalok” bizony már nem olyanok, mint a régiek, mert nem adják át a helyüket az idősebbeknek. Ezek az akkori „mai fiatalok” pedig bizony épp mi voltunk.
A minap aztán nekem is a lábamra léptek a városi buszon, innen jutott eszembe ez a régi történet meg a régi újságok. Az „elkövető” észre sem vette, mit tett, úgy suhant tovább a cipőmön megtámasztott görbebotjával, mintha fel sem tűnt volna neki a padló és a lábam közötti szintkülönbség. Idős férfi volt, ránézésre talán már a hatvan felett, de fiatalosan iramodott a hátsó sorokban épp megüresedett ülés felé. És bocsánatot sem kért.
Egy fiatal nő állt fel mellettem, alvó kisgyerekkel utazott, és a helyét kínálta. Talán hallhatta, ahogy felszisszentem, amikor az idős úr teljes súlyával megtámasztotta rajtam a botját. Hiába mondtam, hogy csak maradjon, hiszen mégis gyerekkel utazik, neki mégis fontosabb a stabil ülőhely, azzal intézett el, hogy ő úgyis mindjárt leszáll, foglaljam csak el a székét nyugodtan. Erre idegenként is egymásra nevettünk. Talán ő is olvashatta a régi Jó reggelt!-eket, amelyeken oly jókat kuncogtunk egykor barátaimmal.
