Nevezhetem kutyaguminak, kutyapiszoknak, kutyakakinak, de azt, amit a szomszéd kutyája napokon át és folyamatosan a kapunk elé helyez, az egyszerűen kutyaszar. Méghozzá akkora, hogy én is néha megirigylem.
És ezzel a különös dologgal nemcsak a kapunk előtt találkozom, hanem a városban folyamatosan, a parkolókon, a parkban, a pázsiton, a járdán...
Igen bosszant a dolog, különösen, amikor belelépek, és észrevétlenül beviszem az autóba, ahol másodperceken belül a padlón szétkent gumi, piszok, kaki vagy szar – már ki hogy szereti – kibírhatatlan bűzt áraszt.
És szidom a kutyát, pedig nem őt kellene, hanem a gazdáját.
Nem tudom, hogy Belgrádban, Újvidéken vagy más nagy szerbiai városban készítettek-e felmérést arról, hogy napi szinten mennyi kutyagumit hagynak maguk után kedvenceink? Azt sem tudom, hogy székvárosunkban mennyi kutya él, annyit azonban látok, hogy sok, ugyanis egyetlenegy utcán sem tudok úgy végigsétálni, hogy legalább eggyel ne találkoznék. Tehát nem tudom, hogy közöttünk, velünk hány eb él, azt azonban igen, hogy Budapesten több mint 400 ezer! És ha egy kutya naponta 100 gramm gumit termel (én nem mértem le a kapunk előtti gumit, de szemrevételezve is megállapíthatom, hogy ennél súlyosabb, de az átlag a kutyagumi-szakértők szerint kutyakoponyánként száz gramm), akkor Budapest utcáit, tereit naponta 40 tonna kutyahagyaték lepné el, ha a kutyák gazdái szorgalmasan nem szednék azt lapátra, zacskóba, és nem dobnák a kukába.
Teszik, mert ha nem tennék, szigorúan megbüntetnék őket. Nem ártana, hogy itt, Szerbiában is átvennék ezt az európai, világi kutyatartási szokást. Nemcsak a szomszédok miatt, hanem saját maguk és kedvenceik érdekében is.
Mert isten bizony kilesem a kapumnál, és szétverem rajta a lapátot. Nem a kutyán. A szomszédon. Mert a kutyát szeretem.
