Egy pedagógus ismerősöm mesélte a minap, hogy 800 méteres futóversenyt szerveztek az óbecsei középiskolásoknak. Aki részt vett ezen az embert próbáló és „önkéntes” eseményen, délután igazoltan lóghatott az iskolából. Sokan közülük gyalogtempóban teljesítették a távot. Most nem térnék ki arra, hogy vajon mennyire fitt egy 16–18 éves fiatal, aki nem képes lefutni 800 métert, de eljátszom a gondolattal: felnőtt, dolgozó nőként milyen esetekben kérhetnék felmentést kötelességeim teljesítése alól, ha általános gyakorlattá válna az, hogy minimális és önként vállalt fizikai aktivitásért cserébe nyugodt lelkiismerettel lógathatnám otthon a lábam?
A ma estére tervezett oltári nagy születésnapi partira való tekintettel alázatosan kérném azt a szerkesztőmtől, küldjenek inkább mást a holnap reggeli sajtótájékoztatóra.
Holnap paprikás krumplit fogok készíteni ebédre, ami rendkívüli módon megvisel. Őrizzük meg a lap hitelét azzal, hogy ilyen állapotban nem nekem kell délutánra kommentárt írnom az óbecsei képviselő-testület honatyáinak költségvetés-kiigazítási vitájáról!
Vagy például a ma délelőtti, meglehetősen macerás kutyasétáltatás miatt ez lenne az építő jellegű javaslatom: csökkent teljesítőképességem és gyenge idegállapotom okán tekintsünk el ennek a Jó reggelt!-nek a kötelező megírásától.
Visszatérve ama önkéntes futóversenyre: úgy gondolom, ha csak ilyen módon tudnak versenyre jelentkezőket toborozni a szervezők, igen rosszul végzik a dolgukat, ezért le kell őket váltani. Ha viszont a szervezés kifogástalan, még sincs elég önkéntes jelentkező, az eseménynek nincs létjogosultsága. Mert az önkéntes szerepvállalás lényege az, hogy ellenszolgáltatás nélkül, szívből teszek olyasmit, ami másnak is, nekem is örömet szerez.
