Ilyen nincs! – fordult fel bennem reccsenve a sámli. De bizony a szemem nem káprázott; ott állt a szűk, egyirányú utca elején, az út kellős közepén. Egy hatalmas busz.
A mindig forgalmas újvidéki Halpiac egyik „ütőerét” zárta el, ellehetetlenítve mindennemű forgalmat, a parkoló autók mozdulásának még az esélyét is.
Hitetlenkedve, hüledezve jártam körbe ezt a Lasta felségjelzésű óriást; de sofőrnek, utasnak híre sem volt. Bezárva áll egy busz az út közepén. Hallatlan! Az elején mindössze egy felirat: Sveti arhijerejski sinod. Na, ettől még egy fokkal jobban felment az agyvizem, roppant szeretem ugyanis az égi lények (pedofil) földi helytartóit... minél távolabb tudni magamtól.
Már arra gondoltam, valami rejtett kamera lehet, vagy hasonló. De sehol egy lélek, aki hülyíteni lenne hivatott. Közben számos járókelő állt meg hüledezve, csodálkozva, egyikük a rendőrséget hívta, mert ekkora hanyagság és pimaszság egy sofőrtől – ráadásul hivatásos sofőrtől – több a soknál, gondolta ő is.
Nem tudom hány – évtizednek tűnő – perc telt el, mire megjelent egy fekete csuhás, szakállas, az egyik „őortodoxsága”, majd nyomában két civil. Ki ennek a sofőrje? – tudakoltam előzékenyen – kb. 100 decibeles hangerővel –, mire a sofőr zavart mosolyszerűséggel bevallotta, hogy ő lenne a bizonyos. Nosza, mondtam neki hirtelen sok cifrát, nyomatékosítva, hogy ez itt nem préri, nem dzsungel, még csak nem is Belgrád, hanem Újvidék, ahol még nem veszett ki az emberekből a felelősségtudat és a kultúra.
Mormogott valami érthetetlent – messze persze bármiféle bűnbánó bocsánatkéréstől –, beült, és elhajtott...
