Vannak pillanatok, amikor nem könnyű szembesülni a ténnyel, hogy bizony, nő az ember gyereke. Mi több: szinte már kész felnőtt. Már nem az a gond, hogy félévente kinövi a cipőjét, hogy az ősz elején vett kabát ujja a váratlan áprilisi fagyok alkalmával már alig fedi a csuklóját. Még odabújik néhanapján anyjához, apjához, de egyre gyakrabban fejezi ki, hogy hát ő elmenne ide vagy oda, s ez már nem a szomszéd gyereket, hanem alkalmanként a szomszéd városok szórakozóhelyeit is jelenti.
Ha nincs gond a suliban, ha egyébként erős és élő a bizalom a két fél között, nem igazán van ok arra, hogy az ilyesmit a szülő tiltsa. Csakhogy, sajnos, nem ritka, hogy az anyagiak szólnak közbe. Engedné ugyan szórakozni az ifjút ide is, oda is, néha titkon még egy kicsit fájlalja is, hogy nem csatlakozhat hozzá, de a kiruccanáshoz némi zsebpénz is kéne, amire már gyakran nem futja…
Keserű pillanatok az ilyenek, hiszen olyat kell megtagadni a gyerektől, ami számára abban a pillanatban az egyik legfontosabb dolog a világon. S nem jelent vigaszt számára, hogy „majd”, hogy „a jövő hónapban”, hogy „egyszer”… Mert a tizenévesnek az „itt” van és a „most”, a világ történései jelen idejűek, s fél, hogy végérvényesen lemarad valamiről, ha nem él az alkalommal.
S ha ilyen helyzetben a gyerek odaáll a család elé és közli, hogy azt ugyan rendjén valónak tartja, hogy a szülei vegyék meg a tankönyveit, biztosítsák élelmezését és alapvető ruházkodási igényeit, de talált munkát, és a saját szórakozásának költségeit ő fedezi, akkor bizony a némi aggodalom mellett büszkeség is eltölti az ősöket. S lehet, hogy izgulnak, hogy bírja-e a gyerek a hat-hét tanóra után a diákmunkát heti két-három alkalommal, de az biztos, hogy érzi: rendben vannak így a dolgok.
