Mindig meglepődve figyelem, hogy vannak emberek, akik egészen egyszerűen éppen mindenhez értenek. Lett légyen szó iskoláról, egészségügyi kérdésekről, kulturális történésekről, konyhai praktikákról, politikáról… Mindegy. A vélemény a fontos, meg az, hogy kihirdettessék, országgal-világgal tudattassék: neki ilyen van.
Régebben ők voltak a helyi megmondóemberek; kocsmákban, kisebb-nagyobb baráti társaságokban hirdették az igét, s ha túlzottan elkapta őket a hév, hát a kedves vagy egy jó barát hazavitte őket a véleményükkel együtt, mert a tapasztalat azt mutatta: másnap már kínosan hangzik az előző este oly nagy garral hangoztatott álláspont.
Ma már a tévé- és rádióműsorok adnak teret a kibontakozásnak. És persze az internet, a kommentelés határtalan lehetősége. Mindehhez még hozzá kell tenni a modern eszközök szavatolta anonimitást (amit azért a letűnt korok megtagadtak véleményhangoztatóiktól), és máris kirajzolódik a „megmondókánaán”, ahol büntetlenül lehet gyalázkodni, mocskolódni, rajongani vagy egyszerűen csak másokat piszkálni, a hasonszőrűek örömére, a kedves vagy jó barát figyelő szeme elől gondosan rejtőzve. Persze egy-egy karakánabb műsorvezető vagy egy határozottabb moderátor egy idő után besokall és kikapcsol, töröl, letilt, de egy másik telefonnal, másik felhasználónévvel perceken belül újranyílik a lehetőség…
Megmutatkozik tehát ország-világ előtt, a maga bántó csupaszságában a szövegértési hiányosság, az elvakultság, az irracionális gyűlölet és az egyszerű, földhözragadt emberi rosszindulat minden árnyalata.
És nincs mit tenni ellene. Vagdalkozásokba süllyedni felesleges, meg aztán értelme sincs olyasvalakinek érvelni, akinek tézisei trágárságokból, fröcsögő gyűlölködésből állnak.
A szólásszabadságnak ez is a része. Még akkor is, ha kellemetlen.
