Gyönyörű, napsütéses őszünk van. Vénasszonyok nyara, mondom lányomnak. Még nem hallotta ezt a kifejezést, de még sok mindent nem hallott, mert túl fiatal.
Ülünk egy padon a sétányon, ő okostelefonját nyomkodja, én pedig a járókelőket figyelem.
Időnként elfut előttünk egy ember. Hol egy karcsú lány, hol egy középkorú bácsika. Szépen, egyenletesen futnak. Majd elsuhan egy kerékpár, néhány görkorcsolyázó...
Engem a járókelők érdekelnek. Őket nézem. Már-már elbóbiskolok, amikor padunk előtt megáll, majd tovább libeg egy csinos, magas hölgy. Szoknyát visel, mégpedig rövidet, térden felülit!
E szoknyás hölgy láttán eszmélek rá, miért bóbiskolok a padon. És elméletemet igazolandó, csak a nőket kezdtem figyelni, egészen pontosan öltözéküket.
Számolni kezdem, hány nő vonul el előttem nadrágban. Már a százat is túlhaladom, amikor egy idős hölgy kocog az utca túloldalán kis unokájával. Szoknyát visel, persze térden alulit.
Újra kezdtem a megfigyelést. Ismét számoltam. Száz, százötven, kétszáz... Hoppá. Még egy szoknya, kiáltok örömömben. Lányom kérdő szemmel néz fel rám telefonja képernyőjéről. Mi van, talán csak nem lettél szoknyavadász? – olvastam ki szeméből a kérdést, persze tévesen, mert ahogy a vénasszonyok nyarának fogalmát még nem ismerte, aligha ismerheti a szoknyavadász fogalmat. Ő visszabújik virtuális világába, én pedig megállapítom, hogy ez az utóbbi szoknya nem érvényes, ugyanaz a nagymama viseli ugyanis, aki az imént unokájával bicegett el előttem.
És számolom tovább a nadrágos lányokat, asszonyokat, öregasszonyokat. És számolom, számolom, számolom...
Sehol egy szoknya.
És hosszú, alapos tanulmányozás után, e szép, napos délután mély filozófiai kérdést teszek fel magamnak. Vajon ma ki hordja a nadrágot?
A választ én már tudom.
Önök, pedig kedves olvasóink, szemlélődjenek, nézzenek kissé jobban maguk körül. És szóljanak, ha nincs igazam.
