Nem mondható, hogy nem ismertük fel az emberiség környezetromboló hatását, hogy nem vagyunk tisztában azzal: a természet hamarosan visszavág, és akkor lesz nemulass. Sokat beszélünk róla, vannak ilyen-olyan akciók, már a fiatalokban próbálják tudatosítani, hogy meg kell óvniuk a Földet, ahol majd nekik, gyermekeiknek és az ő gyermekeiknek is élniük kell. Itt van az óceánok szennyezése, a globális felmelegedés, az ózonlyuk, az esőerdők irtása, a fajok pusztulása, az egészségtelen levegő és élelmiszer, az egyre szűkösebb készletű energiaforrások, ketyegő bombaként üzemelő atomreaktorok és vörösiszap-tárolók, radioaktív hulladék és a mindent ellepő szeméthegyek meg annyi minden, amivel kiszipolyozzuk, megöljük ezt a varázslatos kék bolygót. Persze a kisember egy kis odafigyeléssel, amit tud, megtesz, de akiken igazán múlna, azoknak nem kifizetődő a környezetkímélő termelés.
Talán azért, mert tudatában vagyok ezeknek a dolgoknak, egyre szívesebben nézem a katasztrófafilmeket. Bár a természet fellázadása ezekben mindig tetemes emberáldozatot követel, az ilyen filmek láttán mégis valami morbid elégtételt érzek, hogy végre valami véget vet a kizsákmányolásnak, és észre téríti az emberiséget, mert másként, szép szóval, valahogy nem megy. A végén persze mindig meghatódom, hogy jaj, hát Amerika ismét megmentette a Földet, amire a világ más pontján élők természetesen képtelenek lettek volna, és szebb jövő vár minden túlélőre. Azért az elégtétel és a szórakoztatás mellett, úgy vélem, az ilyen filmek arra is jók, hogy ha hollywoodiasan is, de felhívják a figyelmet a közelgő katasztrófára, elgondolkodtassanak és felrázzanak, hogy nagyon hamar tenni kéne valamit, mert nem lenne jó megvárni, amíg valamelyik történet tényleg valóra válik...
