Úgy hozta a sors, hogy egy hétvégét egy budapesti bérház negyedik emeleti lakásában tölthettem. A remekül fölújított épületben napközben semmi élet nem mutatkozott, nekem se volt házigazdám, és éjszaka olyan csönd volt, mintha nem a belváros szívében állna a robusztus épület.
Egyik kora este kimentem a körfolyosóra – hogy friss levegőt szívni vagy éppen rágyújtani, azt az olvasó képzeletére bízom –, és meglepődve tapasztaltam, hogy a számos erkélyláda mindegyikében néhány szál bazsalikom is virágzik. Megjegyzem, odahaza én is mindig tartok cserépben bazsalikomot.
Miközben a balzsamos illatok közepette méláztam, nyílt a felvonó ajtaja, egy középkorú hölgy lépett ki rajta, majd széles mosollyal felém indult, kezében egy termetesebb mobiltelefon-szerű készülékkel. Kiderült, ő a gázóra-leolvasó, szívélyesen beengedtem a lakásba, ő másodpercek alatt bepötyögte masinájába a mérő állását, elköszönt, és indult a körfolyosóra nyíló többi ajtó irányába. Szinte mindegyiknél hiába csöngetett, mindössze még egy lakásba jutott be. Onnét kilépve találkozott egy ifjú hölggyel és gyermekével, akik kulcsokat csörgetve igyekeztek bejutni a bérleménybe. A gázóra-leolvasó nekik is bemutatkozott, ám a jövevények angolul válaszoltak, nem értik, mit akar a nő. A gázóra-leolvasó erre nyomban angolra váltott, szabatosan elmagyarázta, ki ő, és mi a célja, így megtörtént a leolvasás.
A balzsamos illatok között azon tűnődtem, vajon idehaza is tanúja lehettem volna-e egy ilyen jelenetnek.
