Akármennyire is megbízhatónak mondják manapság az elektronikus levelezést, amelynek előnyeit kétségtelenül rendkívül sokáig lehetne sorolni, hiszen valóban jelentős mértékben megkönnyíti nemcsak a kapcsolattartást, hanem sok esetben a kommunikációt is. Bizonyára mindenkinek vannak rossz tapasztalatai arra vonatkozóan, hogy az elektronikus levelek sajnos nem mindig érnek célba, olykor-olykor megtörténik, hogy elkóborolnak, és csak napokkal később jutnak el a címzettekhez, vagy célba sem érnek, ami különösen azokban az esetekben bosszantó, ha olyan fontos vagy sürgős üzenetről van szó, amelyre választ várunk a címzett személytől. Valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy még ma is akadnak olyanok, akik a technika ördögének folyamatos éberségétől tartva egy-egy e-mail elküldése után mindig fel is hívják a célszemélyt, megbizonyosodva arról, valóban megkapta-e a levelüket.
A hivatalos ügyintézés során is sokan választják még ma is a hagyományos levelezést az elektronikussal szemben, mondván, szeretik, ha van valamilyen nyoma is annak, amit leírnak és elküldenek. Csakhogy, a nagy számok törvényei alapján olykor bizony a hagyományos levelek esetében is kerülhet homokszem abba a bizonyos gépezetbe. Valószínűleg ilyesmi történhetett az Egyesült Államokban élő nővel is, akinek a története a napokban az egész világot bejárta, hiszen levelet kapott édesapjától, akivel soha életében nem találkozhatott.
A nő édesapja az ominózus levelet még 1944-ben, katonaként, röviddel a halála előtt írta a feleségének. A lánya akkor csupán három hónapos volt, ám mivel azután született meg, hogy édesapja a frontra került, soha nem láthatta őt. Most azonban, jó néhány évtizeddel később, levelet kapott soha nem látott édesapjától. A hosszú idő után előkerült küldeményt ugyan állítólag már tizennégy évvel ezelőtt megtalálták, ám mivel a címzettet csak most sikerült előkeríteniük az illetékeseknek, csak most tudták kézbesíteni a levelet. A történet külön érdekessége az, hogy az édesapa az évtizedekkel később kézbesített levelében éppen arról írt, mennyire szereti a feleségét és a kislányát.
Az elkóborló levelek miatt valószínűleg valamennyien gyakran dühösnek érezzük magunkat. Ezt a kislányt azonban, aki azóta már maga is nagymama korba lépett, vélhetően korántsem a düh érzése kerítette hatalmába akkor, amikor kézhez kapta a késlekedő küldeményt, hanem egészen más érzések, olyanok, amelyek szavakkal csak nagyon nehezen lennének kifejezhetőek.
