Vettem a tavasszal egy kiskosztümöt – nem dicsekvésképpen mondom, még csak nem is azért, mert történelmi pillanat volt, hiszen folyton növésben lévő gyermekek mellett az édesanyák általában leszoknak az ilyen kilengésekről.
Csupán azért mondom el, mert megmutatni nem tudom. Akkor olyan hirtelen jött a felmelegedés, hogy nem volt alkalmam parádézni benne – ezért a szekrény mélyére rejtettem, azzal a szándékkal, hogy majd őszre előveszem. Hát nem teszem, mint ahogyan a vékonyka bodzafehér, olajbarna és okkersárga tavaszikabátjaim is ott maradnak a vállfákon. Meg az osztrigaszürke nadrágkosztüm velük együtt.
A szokásosnál sokkal hamarabb előkerült viszont a pihe-puha, galambszürke, steppelt kabát meg a finoman fénylő, szénfekete vastag pulóver, amely felér nagyanyám hajdani nagykendőjével.
Elkelt a meleg ruha ebben a hirtelen jött szeptemberi lehűlésben, és elárulom, hogy nem is annyira a szekrény rejtekében megbúvó holmit sajnálom, hanem az elveszett két évszakomat. Hiszen jószerivel már csak nyár meg tél van.
Nem jól van ez így. Kérem vissza az őszömet és a tavaszomat!
