Simogatom a telefonom, méghozzá az üzenetfalamat a Facebookon. Kíváncsi lévén, mindent megnézek, még az erre érdemtelen dolgokat is. Időnként jót nevetek egy-egy viccen, őrültségen, de örülök az újvidéki gimnazisták pesti találkozójáról feltett képeknek is, és annak is, hogy rég nem látott kollégám valahol a Távol-Keleten kószál. Innen azt is megtudom, hogy tévés ismerősom nyugdíjba vonult, de azt is, hogy a kishegyesi ismerősöm nagyon boldog, mert babája született.
Csodálatos ez a Facebook! Persze néha unalmas is, amikor már többedszer jelenik meg falamon ugyanaz a kép. És bosszant a sok reklám. Ennek ellenére simogatom e falat mindennap, amikor felkelek, amikor lefekszem, napközben is többször. Simogatom, mint valami siratófalat.
Lehet, hogy az is?
Az utóbbi időben felfigyeltem, hogy egyre gyakrabban kapok az öregedésre vonatkozó idézeteket, bölcseleteket. Mintha a Facebook tudna valamit. Bólogatok Márait olvasva, igazat adok a dalai lámának, vitatkozok Hamvassal, Wass Alberttel… Ahelyett, hogy mást csinálnék, elmélázok gondolataikon. Pedig talán még nem kellene.
Vagy mégis?
Nem tudom. Inkább leteszem a telefont, és mást veszek a kezembe.
Például egy metszőollót.
