2024. április 26., péntek

Gyilkosok

Fodor István

A világ egyik leghíresebb és leghírhedtebb sorozatgyilkosának vélik Charles Mansont. Pedig állítólag nem ölt meg senkit; nem is vádolták emberélet kioltásával. Ismertségét mégsem vonhatom kétségbe, amikor a közelmúltban itthon lezajlott tömeggyilkosságok idején – ötven-egynéhány év elmúltával – a róla szóló egykori újságcikkek villantak föl emlékezetemben. A nevéhez kötött gyilkosságok egyazon évben történtek a holdra szállással, és a világ érdeklődésében a bűncselekmények közel jártak az emberiség és a tudomány nagy sikeréhez. A gyilkosságok kegyetlensége váltotta ki a hatalmas érdeklődést? Vagy az emberek még nem váltak közömbössé a borzalmak iránt? Hiszen kilenc embert meggyilkolni ma már nem egyedi eset – iskolában, strandon vagy másutt.

A kegyetlenséget említettem, amit nem nagyon részleteznék, elegendő, ha elmondom, hogy a késsel megölt áldozatok között volt Roman Polański filmrendező nyolc és fél hónapos terhes felesége, Sharon Tate színésznő is. Ez alighanem még némely nehézfiút is megérintett volna.

Charles Manson pszichopata volt (hat éve halt meg a börtönben), magát Krisztus és a Sátán megtestesülésének vélte, ám csak a sátáni tetteiben teljesedett ki. Hippi társasága a sajtóban „Manson család” néven vált ismertté, legtöbb női követővel. A szektavezér úgy gondolta, hogy faji háború vár Amerikára, és ezt szándékozta elindítani az általa kitervelt és jóváhagyott gyilkosságokkal.

Lehet, hogy nem is róla kellene írnom? De mégis, pedig nem a régmúlt foglalkoztat, hanem az a kérdés, hogy miként s miért válik a korunkban egy fiatal tömeggyilkossá. Egyáltalán gyilkossá. Elképzelhető, hogy a filmek összemosódnak a gyermekfejekben a való világgal? Olyannyira, hogy a tettesek föl sem tudják mérni cselekedetük súlyát? Nem a kultúra vagy a lélek félreértése az, ha a tévé nem mutathatja egy disznó véres nyakát, miközben embereket ölnek fiatalok? De milyen fiatalok? Régen az iskolában a szegényesen élő és a neveléssel keveset foglalkozó családok gyerekei voltak az izgágák, verekedősek, ma pedig az átlagosnál nagyobb jólétben élők (is) gyilkolnak. A jólét nem nyugtat, hanem brutalitásra ösztönöz? Nem is csak a gyilkosságok a félelmetesek, hanem az utólagos internetes támogatások, helyeslések, fenyegetőzések, a gyilkos gondolatok. Mert ezek már nem egy-két beteg lelkületre utalnak.

Manson tizenhat éves lányanya – tudom, ez ma már nem sokat jelent – gyermekeként született. Ezredes volt az apja, akivel sosem találkozott. Az anya egy pohár sörért eladta fiát egy gyermektelen pincérnőnek, majd visszahozták. Manson felnőttkorában egyetlen gyermekkori örömének nevezte azt a pillanatot, amikor rablásért elítélt anyja kiszabadult a börtönből, és megölelte. Ekkor nyolcéves volt. Néhány év múlva boltokban rabolt, benzinkutakat fosztott ki, biciklit, élelmet és autót lopott. Harminckét éves koráig több mint tizenhat évet javítóintézetben és börtönben töltött. Egy alkalommal azt kérte, hogy letölthesse teljes büntetését, mivel a börtön az otthonává vált.

A kivégzéstől úgy menekült meg a közvetlen gyilkosokkal együtt, hogy Kaliforniában 1972-ben eltörölték a halálbüntetést, mielőtt sorra kerültek volna, így életfogytiglani börtönt kaptak.

Volt tehát egy ilyen történet, amiről szinte mindent tud a világ. És mit tudunk az újakról? A megoldást úgy képzelem el, hogy összeülnek gyakorló pedagógusok (első helyen!), akik elmondják – ha el merik mondani –, hogy miért nem tudnak rendet tartani az iskolában, és mit kellene tenni; csatlakoznak hozzájuk pszichológusok és szociológusok, és megkeresik az igazságot. Nem a szerbet, nem a magyart, mert világjelenséggel állunk szemben. Derűlátásom mégis mérsékelt, amikor egy anyaországi pedagógus nyilvánosan arról beszél, hogy a kormány a legócskább módon kényszeríti a családokra ásatag értékrendjét, miközben – ezt én teszem hozzá – évezredes értékeket igyekszik megőrizni. Az ásatag szó elmaradottat, idejét múltat, vízözön előttit jelent.

Nem éppen a hirtelen fölfuttatott eszement értékrendben lehet a hiba?