A recepciótól a kultuszig

Igen számottevő és szerteágazó Petőfi délszláv fordításirodalma, nem könnyű röviden áttekinteni és összefoglalni. Néhol csak a recepcióig jutott el, de mondjuk, a szerb irodalomban, a 19. század második felében és a 20. század elején, mindenekelőtt Jovan Jovanović Zmaj és Blagoje Brančić termékeny fordításai/átköltései révén valóságos kultusza alakult ki. Különösen izgalmas, hogy Danilo Kiš és Iván V. Lalić fordításában egy, a Petőfi verseinek válogatását tartalmazó kötet (Pesme, 1973) Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára jelent meg. Az elemzések mégis arról szólnak, hogy a Petőfi-versek fordítása Kiš számára inkább bravúros technikai ujjgyakorlatnak számított, mintsem egy igazán átélt szellemi erőpróbának. Kiš precíz fordító, feltűnő, hogy ugyanezt mondhatjuk el Lalićról is, aki nem tudott magyarul. Laza Kostić nevéhez is fűződik egy fordítás: Szabadság, szerelem, K ljubavi, k slobodi. Đura Jakšić csak néhány részletet hozott felszínre tőle, (forradalmi hangulatú szavak rendeződnek Otadžbina című dalában) éppúgy, mint később Krleža is, mégis Petőfi ifjúkoruk nagy példaképe volt. Ezek „a szerb költészetet európai mércével is magasra emelő" költők, műfordítók szárnya nagy részt hasított ki magának a magyar kultúrából és erős szálak fűzték a magyar költészethez. Petőfi macedón nyelven is olvasható a Világirodalom Csilllagai irodalmi sorozatban, Paszkal Gilevszki fordításában. A muravidéki regionális tájirodalomban az első világháborút megelőző időszakban főképpen iskolai tankönyvekben és egyházi folyóiratokban tűnnek fel magyar szerzők művei. Új idők szelét jelzi a magyar nyugatosokkal rokonítható műfordító, egy ma is kéziratban lévő terjedelmes Petőfi-kötet fordítója, Alojz Gradni. Vilko Novak mellett a másik nagy kultúraközvetítő, a szintén muravidéki származású Stefan Barbarič képet rajzol a szlovének Petőfi-felfogásáról. Jose Hradil fordításában megjelenik Az apostol és Petőfi szlovén nyelvre lefordított költeményeinek bibliográfiája. Egyik a másikkal él: szokatlan ugyan, de Petőfi érdeklődését leginkább kortársa, Pierre Jean de Béranger francia költő keltette fel.

A téma körüljárására dr. Németh Ferencet, a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar tanszékvezető, egyetemi rendes tanárát, művelődéstörténészt kértük fel, aki erre vonatkozó kutatásait 2014-ben, egy négyszáz oldalas tanulmánykötetben összegezte (Arany, Jókai és Petőfi kultusza a Vajdaságban).

Életrajzi adatainak tükrében, hogyan kapcsolódott Petőfi a déli végekhez?

– Petőfit nem kötötték biografikus elemek a mai Vajdaság helységeihez, hiszen sohasem járt személyesen itt, az Alvidéken. Csak az egykori Jugoszlávia területén fordult meg néhány szlovén és horvát városban, másfél éves katonáskodása idején, 1839 szeptembere és 1841 februárja között.

Az egykori Jugoszlávia területén (Maribor, Zágráb, Karlovac) fiatal katonaként mintegy kilenc hónapot töltött el, s ennek élményanyagát tíz versében foglalta össze. Vajdasági helységekhez verseiben kötődött: leggyakrabban Nagybecskereket és Nagykikindát emlegette, meg Szabadkát.

Ugyanakkor érdekes adat, hogy évekig Újvidéken élt Petőfi első szerelme, özv. Török Józsefné Sass Erzsébet, A négyökrös szekér Erzsikéje.

Petőfi emlékének ápolása a Vajdaságban valamelyest késett, s csak a 19. század hetvenes éveitől, a magyar sajtó kibontakozásával párhuzamosan jelentkezett. Akkortájt jelentkeznek a vajdasági magyar sajtóban a Petőfivel kapcsolatos kultikus retorikájú szövegek meg kultuszversek is.

Petőfi vajdasági kultuszának ébresztői Szabadkán Jámbor Pál, Nagybecskereken pedig Lauka Gusztáv.

Miként van jelen műveivel, költeményeivel a szomszédos népek irodalmában?

– A teljesség igénye nélkül említenék erre néhány példát. A szerb Petőfi-recepció 1855-ben vette kezdetét Jovan Jovanović Zmaj A csárda romjai (Razorena čarda) című Petőfi-költemény fordításával. Attól kezdődően Petőfi kultuszát a szerb irodalomban mindenekelőtt Jovan Jovanović Zmaj, Đura Jakšić, Blagoje Brančić és Laza Kostić alapozta meg, s hozzájuk csatlakozott még a 20. században a Petőfi-fordítók népes tábora: Bogdan Čiplić, Mladen Leskovac, Veljko Petrović, Danilo Kiš, Sava Babić és mások. Mint Sava Babić mondja, attól kezdve Petőfi a szerb irodalomnak is része lett. Ismert és közkedvelt lett a szerb irodalomban, olyannyira, hogy szinte alig akad szerb költő, aki ne fogott volna hozzá legalább egy Petőfi-vers fordításához. Babić, aki számba vette az 1855 és 1980 között megjelent Petőfi-fordításokat, nem kevesebb, mint 658 tételt sorolt fel szerb Petőfi-bibliográfiájában.

Dušan Ivanić, a 19. század második felének szerb fordításirodalmát vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy az átültetett szépirodalmi szövegeknek a korabeli szerb lapokban és folyóiratokban egyrészt termékenyítő hatásuk volt, másrészt pótolták, ami akkortájt a szerb költészetből hiányzott – a szerb népies eposzt. Petőfi munkái többek között azért voltak vonzóak a szerb műfordítók számára. Hazafias és szociális tárgyú versei, valamint forradalmi költészete az 1880-as években igen megfelelt, sőt egybecsengett az úgynevezett új szerb ifjúság (nova omladina) mind agresszívebb hazaszeretetével.

Jovan Jovanović Zmaj, a 19. század második felének legjelesebb Petőfi-fordítója, már 1858-ban elkészült a János vitéz szerb fordításával, de az politikai okok miatt csak 1860-ban jelenhetett meg. Annak fontos részlete, hogy a Petőfi életére vonatkozó bevezetőt Zmaj Antonije Hadžićtyal íratta meg, s a szerb irodalomtörténészek szerint ez volt az első komolyabb összefoglaló Petőfi életéről. Zmaj a Vitez Jovan mellett még 28 Petőfi-verset jelentetett meg szerb fordításban, s e válogatásból már következtetni lehet arra, milyen is volt Zmaj Petőfi-képe.
A forradalmár Petőfi csak jóval később bukkan fel a szerb olvasók előtt, valamikor közvetlenül az első világháború után, amikor egyik közkedvelt, a munkás-összejöveteleken gyakran szavalt forradalmi versét, Az ítéletet (Strašni sud) 1919. május 1-jei számának címoldalán jelentette meg a Radnička straža.

Petőfi vajdasági német tolmácsolója volt Schulpe György törökkanizsai költő, műfordító és földbirtokos, akinek Petőfi lírai költeményeit tartalmazó fordításkötete két kiadást is megért: 1886-ban és 1891-ben. Petőfinek Pancsován is akadt fordítója, Farkas Miksa azaz Max Farkas, aki a német nyelvű Pancsovaer Kalender munkatársaként Petőfi-verseket fordított magyarról németre. A 20. század elején a Pancsovaer Kalenderben jelentette meg Petőfi-fordításait Abafi-Aigner Lajos, a sokoldalú nagyjécsai író, műfordító, a Petőfi Társaság tagja. Ugyancsak Petőfi német fordítója volt a nagybecskereki Brájjer Lajos is, aki első fordításkötetében, 1906-ban néhány Petőfi-verset ültetett át német nyelvre.

Az első nagyobb lélegzetű horvát Petőfi-fordítás, amely Horvátországba is eljutott, Szabadkán látott napvilágot a 20. század elején, és Horváth Béla munkája volt (Petőfieve pjesme). Horváth Béla, a fordító egy baranyai horvát község, Némedi plébánosa volt, és Szabadkán publikálta műfordításait. A vajdasági Petőfi-fordítások igazi kuriózumát bunyevác nyelvű kiadásai alkotják. Két bunyevác Petőfi-fordításról tudunk, s mindkettő Szabadkához fűződik. Az egyik Franjo Bodolszkynak, a szabadkai Szent Rókus-templom egykori kántorának munkája volt 1873-ban, a János vitéz (Vitez Ivan), amelyet saját költségén adott ki. A másik bunyevác Petőfi-fordítás az 1899. évi sokác-bunyevác naptárban, a Danicában látott napvilágot. Ez Ante Evetović szabadkai költő és műfordító munkája volt.

Úgy tűnik, hogy Petőfi a szerb irodalomban eljutott a recepciótól a kultuszig.

– Igen, mindenképpen. Ezt (az elsők között) Vladislava Polit rendhagyó kötete is dokumentálja és igazolja (Petőfi a szerbeknél, Újvidék, 1912), beleértve Petőfi verseinek folklorizálódását is. S talán érdemes kissé elidőzni ennél a rendhagyó munkánál, már csak azért is, mert szerb szerzője magyarul írta és jelentette meg Újvidéken, a Branik című szerb lap nyomdájában, s voltaképpen a Budapesten megvédett doktori értekezésének rövidített (ötven oldalas) változatáról volt szó. E munkája, amely ma már igazi könyvritkaság, talán az első komolyabb összefoglalása annak, hogy miként van jelen Petőfi a szerb irodalomban, kik fordították.

Vladislava Polit számos érdekes adatot közöl a Petőfi-versek fordításáról is, amelyek többnyire a szerb folyóiratokban (Delo, Stražilovo, Javor, Brankovo Kolo, Godišnjak Matice srpske stb.) láttak napvilágot.

Meglátása szerint szerb recepciójához legnagyobb mértékben Jovan Jovanović Zmaj és Blagoje Brančić járult hozzá fordításaival. Brančić 1907-ben jelentette meg jeles fordításkötetét (Iz mađarskog perivoja; a magyar virágoskertből), amelyben több mint negyven Petőfi-verset közölt szerb fordításban.

Polit szerint Brančić korszaka bátran nevezhető Petőfi korszakának a szerbeknél, mert akkor valódi rajongás uralkodott Petőfi irányában. Az újvidéki gimnáziumi tanár egyébként mintegy 150–200 Petőfi-költeményt ültetett át szerbre.

Zmaj átköltései pedig olyan sikeresek voltak, hogy egyik-másik vers folkorizálódott is a szerb nép körében (Falu végén kurta kocsma; Ámbrus gazda; Ezrivel terem fán a meggy stb.). Olyannyira, hogy tabmurazene kíséretében szerb népdalként énekelték (!) nem tudván, ki is voltaképpen a szerzőjük. Vladislava Polit írja hogy az ifjúság eszményképe volt, a nemzeti eszmények előharcosa: „Mi szerbek pedig, akik itt vele együtt éltünk, nemcsak értettük, hanem ő a mi érzelmeinknek is tolmácsa volt. Vele osztozkodtunk érzelmeinkben, reánk is ő nagy hatással volt. (...)

Szerb fordítói közül megemlíti még Dimitrije Popovićot, dr. Milan L. Popovićot, Đorđe Strajićot, Ivan Ćirićet, Jovan Živojnovićot és másokat.
Kutatásai nyomán derül fény arra, hogy Milan Popović volt az első, aki Petőfi költészetét megismertette a szerbiai olvasókkal, lévén, hogy 1904-ben, a belgrádi Delo című folyóiratban közölt róla egy értekezést.

Petőfi népszerűségére utal az az adat is, hogy Danilo montenegrói fejedelem (I. Nikola legidősebb fia) Magyarországot Petőfi költeményeiből ismerte meg, az egykor Mosztárban élő Aleksa Šantić pedig annak idején elragadtatással olvasta Brančić Petőfi-fordításait.
Végezetül, egyetértek Vladislava Politnak azzal a (több mint száztíz évvel ezelőtti) megállapításával, amelyet az idő nem cáfolt meg, hogy „a szerbeknél minden bizonnyal friss és élénk marad az ő emléke. Nem bágyad és nem pállik el."