2024. március 29., péntek

Fát kivágni nem szabad!

(Illusztráció – Pixabay.com)

(Illusztráció – Pixabay.com)

Az otthont adó ház, amelyben felnőttem, ahová kedves emlékek kötnek, mindig szeretettel volt teli. Odabent édesanyánk tüsténkedett folyton, a rend a lelke mindennek mondatot sokszor hangoztatta. Mindig frissen sült kalács illata fogadta a hozzánk látogatókat, és bennünket is nap, mint nap az iskolából jövet. Az udvaron pedig édesapánk tanított bennünket az ő szeretetnyelvére. Növényvédő szakemberként nem is adhatott volna értékesebb tudást a gyermekeinek, mint a növények szeretetét. A mi udvarunkban tilos volt fát kivágni vagy éppen letörni egy ágat vagy letépni egy levelet. Gyerekfejjel persze kíváncsi az ember, olyankor mindig elmesélte, hogy amennyire nekem fájna az, ha valaki meghúzná a fülem, épp annyira fáj a növénynek is, ha kárt teszünk benne. Nagyon sokszor ütöttük el az időt azzal, hogy bizonyos fákat oltottunk, a kedvencem volt, amikor a meggyfából cseresznye született, persze ez akkor még varázslatnak tűnt, ma pedig már tudásnak látom, édesapám tudásának. A legtöbb időt mindig a kertben töltötte a család, mindenkinek megvolt a maga feladata. A virágoskertünk valódi tulipánmező volt tavasszal, a fák hűvöst adtak a nagy nyári hőségben. A gyerekként végeláthatatlannak tűnő szőlősorok mára egészen összementek, de még most is ott terem a világ legédesebb szőlője számomra.

(Illusztráció – Pixabay.com)

(Illusztráció – Pixabay.com)

A házunk előtt mocsári ecetfák voltak, amikről azt kell tudni, hogy a törzsük egészen szerteágazóan nő. Arra emlékszem, hogy a palicsi állatkertben is ilyenek voltak, és én mindig olyan büszke voltam, hogy nálunk is. Ezeken a fákon töltöttük szinte az egész nyarunkat az összes szomszédgyerekkel együtt. Másztunk, csüngtünk, beszélgettünk, volt, hogy leestünk, közben életre szóló élményeket szereztünk. Még arra is emlékszem, hogy húsvét hétfőn sokszor már annyira türelmetlenül vártam a locsolkodókat, hogy kiültem és onnan lestem őket, mikor érkeznek már. Ezek a fák velünk együtt nőttek fel, akkor még nem igazán értettem, hogy mekkora jelentőséggel bírnak, azonban ma, amikor hazalátogatok, szinte látom magam előtt azokat a gyermekeket, akiknek azok a fák voltak a világ. Anyukám sokszor elmondta, hogy most már ki kell vágni azt a bizonyos fát, ami épp útban volt, merthogy volt ilyen, hiszen mindig csak ültettünk, és ki nem vágtunk semmit. Olyankor apukám arcára fájdalom ült ki, hiszen fát kivágni nem szabad, és ezt mi is jól tudtuk, így szegény anyukánk sokszor alulmaradt ezekben a ma már megmosolyogtató helyzetekben.

(Illusztráció – Pixabay.com)

(Illusztráció – Pixabay.com)

Ennyi év távlatából azt gondolom, hogy a legtöbb, amit egy szülő adhat a gyermekének, hogy megtanítja őszintén szeretni és tisztelni a környezetét. Az új otthonom udvarában áll egy nagy diófa, sokszor ülünk az árnyékában és nézzük, ahogy a tetőhöz egyre közelebb nő. Elképzeltük már többször, hová szeretnénk teraszt építeni, amelynek szintén útjában lenne ez az öreg diófa, ezért tavaly inkább várakozó álláspontra váltottunk, ami az építkezést illeti. Idén ismét szóba került a téma, de ahányszor csak ülök és a kávémat szürcsölve nézem, mindig arra a következtetésre jutok, hogy fát kivágni nem szabad. Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a terasz a helyére kerüljön és a diófa is megmaradjon. Már azt is elhatároztam, ha ez valami oknál fogva nem lesz kivitelezhető, akkor az első dolgom lesz egy új fát ültetni a kertbe. Gondoljunk csak bele, egy új fa együtt öregszik velünk, szavak nélkül is tudatni fogja, hogy eltelt öt, tíz vagy tizenöt év, nemcsak nekünk, hanem az utódainknak is. Szeretném, ha a gyermekeim és az ő gyermekeik ugyanannak a fának az árnyékát élvezhetnék, melyet egykoron én is élveztem. Szerintem mindenki a saját udvarában vagy a szomszédja udvarában vagy a városi parkban találhat olyan fát, amely elgondolkodtatja, vajon ki és mikor ültethette oda, vajon mennyi mindent élt meg az a fa, és vajon mennyi mindent fog még megélni, ha mi óvjuk és vigyázunk rá.