2024. április 26., péntek

Virtuális világ

Lovas Ildikó

Nem a virtuális valóságra gondolok, amiről azt sem tudom, hogy mit jelent – nagyképűen tehetnék úgy, mint aki otthonosan mozog a témában, de az olyan volna, mintha 1850-ben valaki, aki le tudta írni a nevét, azt állította volna, hogy tudja, mit jelent az írás, mit is csinál Victor Hugo.

Miközben leírtam a címet, eszembe jutott, hogy való világ is létezik, de az sem a valóság, hanem tévéműsor, amiben úgy viselkednek az emberek, ahogyan a valóságban nem szoktak. A gugli azt mondja, ez valóságshow-sorozat. A valóságshow meg „olyan interaktív televíziós műsor, melyben a szereplők a valós élettől elzárva, közösséget alkotva a valóságot imitáló helyzetekben teljesítenek különböző feladatokat, konfliktusokat oldanak meg, illetve generálnak. Általában kieséses rendszerben működik, a nyertes pedig, aki utolsóként bennmarad, díjazásban részesül”. Attól Való Világ tehát, hogy nem a valóságban, hanem a valóságtól elzárva élnek benne emberek, akik szereplők. Nem a Tercsi meg a Fercsi a szomszédból, hanem szereplők. Eljátszanak valamit, szerepelnek, irányítanak, manipulálnak, ha jól fogom fel. Most sajnálom igazán, hogy nem néztem ilyen műsorokat, amikor pedig valamiféle arról szóló beszámolócska, hogyan alázta le egyik szereplő másikat, elém ugrott, nem olvastam el.

Tehát amikor leírtam a címet, Virtuális világ, akkor tudtam ugyan, hogy létezik virtuális valóság, ahogyan való világ is, de egyik sem azonos a valósággal, ami a világ. Ezen a ponton kicsit eltűnődtem, kortyoltam a kávémból, mert mégiscsak nehezemre esik leírni, hogy nem is lehetséges a világ és a valóság azonossága, szóval nem lehetséges, hogy a valóság a világot jelentse, mert nem létezik a valóság. Erről is hallottam már, olvastam is. Hogy nem is létezik valóság, mert amit érzékelünk, ugye, meg amit mások érzékelnek, esetleg gondolnak magukról, az nem azonos, legalábbis nem mindig azonos azzal, aminek tűnik.

Vagyis az én hétköznapi valóságom, amit annak élek meg, végső soron ugyanolyan, mint az a valóság, amit Victor Hugo írt meg. Hiszen egyik sem igaz. De ha elfogadható lenne, hogy egyik sem igaz, akkor az káoszt teremtene, nem? Lennie kell valamiféle rendnek. Úgy tűnik, az a rend, hogy mindenki valósága a maga valósága, de nem mindenki valósága egyenértékű – és akkor ez jelenti a világot. Ami azért virtuális, vagyis nem valódi, mert nincs egy mindenki által elfogadott alap, amihez viszonyítva volna minden egyéb.

Most kezdem megérteni – túlzó kifejezés – Saussure és Chomsky tananyagait, most kezdem felfogni, mekkora szerencsém volt, hogy Danyi Magdolna magyarázta el, bár akkoriban inkább csak azt éreztem, hogy képtelen vagyok megérteni. És akkor Roland Barthes-t ne is említsük, mert az végképp más irányba vinné a szavakat, amelyek a valóságot kreálják, végső soron megteremtik a világot. Nem is értem, miképpen tudtuk megszerezni a diplománkat, legalábbis mi, akik semmit sem értettünk. Azt viszont tapasztalom, hogy a mai gyerekek – egyetemisták – mindent értenek és tudnak. Megnyugtató ez a tudat, hiszen a legjobb kezekben a világ; azokéiban, akik a valósággal – hagyjuk most a részleteket, hogy virtuális, valóságos vagy az MI által életre hívott („A tudósok egy olyan nyelvi dekódert fejlesztettek ki, ami a ChatGPT-hez hasonló mesterséges intelligencia (MI) segítségével szöveggé tudja konvertálni az ember gondolatait.”) – közvetlen viszonyban állnak. Nincsenek is kérdéseik, csak válaszaik. Ezért aztán nincsenek kételyeik, csak bizonyosságaik. Ki mondhatná nyugodt lélekkel azt bármelyiküknek, hogy ne köpjél le azért, mert az én valóságomban te olyasvalaki vagy, akit én megtanítok hasznos és haszontalan dolgokra, de összességében nem is az a lényeg, hogy mi a hasznos és mi a haszontalan: megtanítalak arra, hogy mitől szép a világ, miért nem szabad a tanár hajába rágót ragasztani, miért kell várni az első csókkal, miért felfoghatatlan a művészet szépsége, miért kell Homéroszt, Villont és Shakespeare-t olvasni.

Régebben úgy volt, hogy létezett a valóság, ami azonos volt a világgal – tulajdonképpen a világrenddel –, amiben egyrészt megtanultuk, hogy mi a világ, mi az igazság (győztünk és testvériség), másrészt pedig azt is megtanultuk, hogy a műalkotások a művészek képzeletében megszületett világot ábrázolnak, amelyek az általános emberi kifejezése által erkölcsi válaszokat adnak, emellett pedig érzékeinkre és lelkünkre éppen az adott válaszok szembesítő ereje által hatva megtisztulást, katarzist eredményeznek.

Mára a virtuális világ lett az a hely, ahol létezik a katarzis. Nagyon kell igyekezni, hogy a gyerekeket át tudjuk ide menteni. Nem is tudom, létezik-e még olyan iskola, ahol ez megengedett volna.